2021. február 27., szombat

Holywood halálára

2020 legjobb filmjei

Akárhogy boncolgatja is az ember az idei (nem gyérebb, csak diffúzabb) filmtermést, nem sok közös nevezőt talál a top tíz helyezettjei közt. Hacsak nem számítja azt az egyre egyértelműbb tendenciát, hogy a vírusveszély hatalmasat lökött a streaming service-eken és adott egy sallert a moziknak. Vagy azt, hogy a top 10-ben összesen egy nagyköltségvetésű amerikai film található, a többi a világ más tájairól vagy a függetlenfilmes berkekből mászott fel idáig. Holywoodnak végképp befellegzett (bár az HBO épp megpróbálja megmenteni), éljen a filmkultúra nemzetközi rizómája! Íme, 2020 legjobb filmjei. Szerintem.

10. A boldogságvirág (Little Joe). Bár Jessica Hausner alkotását rémfilmként jegyzi az internet, a szorongás inkább abból származik, hogy nem igazán értjük, az történik-e ezeken a képkockákon, amit egy horror klisérendszere diktálna, vagy minket is éppúgy átejt a műfaji elvárás, mint a főszereplő tudós anyát. Egy boldogságérzetet osztó virág (lehet, hogy) manipulálja azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele, hogy (talán) világuralomra törjön. (Elképzelhető, hogy) érdekes kísérlet, ezért (valószínűleg) a tizedik hely jut neki.

9. Úriemberek (The Gentlemen). Guy Richie Takashi Miike mellett a lista nagy visszatérője – mindketten azokhoz a gyökerekhez tértek meg 2020-ban, amelyeknek egész karrierjüket köszönhetik. Remekül papírra vetett dialógusok, pokolian csavaros gengsztersztori, ocsmány beszéd és egy remek szereposztás hajtja fel ezt a mozit a lista utolsó előtti helyére.

8. Hater (Sala samobójców. Hejter). E film főhősét frissen hajítottak ki az iskolából, és egy nagyonis mai (értsd: nacionalista, klerikális) Lengyelországban próbál talpra állni és egy marketingcéghez szegődik. A rendszer azonban nem hagyja sem szóhoz jutni, sem érvényesülni. Jan Komasa fókusza nem a radikalizálódáson és a szélsőjobboldali eszméken áll meg. Sokkal inkább arra összpontosít, hogy mi teremti meg azt a termőtalajt, amelyre hullva az irracionális gyűlölet-eszme kivirágzik.

7. Az önvédelem művészete (The Art of Selfe-Defense). Szelíd gyomros ez a film a fennálló genderszabályoknak. „Az amerikai köznyelvben csak „toxic masculinity” (mérgező maszkulinitás) néven ismert jelenség paródiája játszódik le a szemünk előtt, amely a férfit az érzelemmentesség, az erőszakosság, a felsőbbrendűség és a szexuális agresszió felől definiálja” – írtuk róla májusban kacarászva. És még mindig csak annyit mondunk: Jesse Eisenberg!

6. Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor). Florian Henckel von Donnersmarck filmje egyesíti a művészlétről szóló életrajzi filmek jellemzőit a huszadik század politikai szélfordulásairól szóló epikus filmekkel és egyetlen festményben egyesíti a náci Németország, a közvetlenül a háború utáni történéseket és a Fal által elválasztott NDK és NSZK mindennapjait. Néha giccsbe hajlik, de krimiszerű kibontakozása mindenképp az év egyik jelentős filmélményévé emeli.

5. 85 nyara (Éte 85). François Ozon ritkán nyúl mellé, ahogy ezt Cannes-t és a belgrádi Merlinka Fesztivált is megjárt új filmje is bizonyítja. Ez előzetes alapján félresiklott szerelmesfilmnek, színes nyolcvanas évek-retrónak tűnő cukiság már az első percekben közli nézőjével, hogy műfaja tulajdonképpen – krimi. A fordulatokat azonban nem a who-done-it szabályai szerint várhatjuk. A technikolor nyár tragédiába fordul, a szerepek tótágast állnak, a kockákról ordítozik velünk a queerelmélet. Egy tánc a temetőben Rod Stewart dalára pedig egyértelműen az év egyik legmeghatóbb jelenete.

4. A befejezésen gondolkodom (I’m Thinking of Ending Things). David Lynchbe oltott David Foster Wallace: Charlie Kaufman legújabb és eddig talán legkompaktabb és leghömpölygőbb narratívagyalázása egyszerre metafizikai mű és csöndös horror. Az ember pedig csak kapkodja a fejét a kék hóviharsötétben és nem tudja eldönteni, vajon Jessie Buckley és Jesse Plemons minimalista pontossága nyűgözi le a játszók közül vagy David Thewlis és Toni Colette katasztrofálisan zseniális szülőmegformálásai. Mondjuk, aki értette a befejezést, az igazán írhatna nekem egy olvasói levelet...

3. Első szerelem (Hatsukoi). Takashi Miikét a jakuzafilmek tették először híressé – a japán vérfürdőmester ugyanis humort és emberséget lopott ebbe az alapvetően értelmetlen kaszaboláson alapuló krimi-alműfajba. Tavasszal azt írjuk róla, hogy „Miike úgy játszik velünk és a műfajhatárokkal, mint macska az egérrel, és mindezt méltón tálalja amerikai barátjához és példaképéhez, Quentin Tarantinohoz. Bár szerelemről épp szó is eshetne az Első szerelemben, az inkább a társadalmi dráma, a jakuzafilm, az erőszakos akciófilm és B-filmek egyvelege, itt-ott bizarr komikummal és Konfuciusz-idézetekkel(!).”

2. Apa (Otac). Hogy Srdan Golubović a hazai filmrendezés abszolút jövője, az már a Körök (Krugovi) című remekműből is kiderült. Az Apa a bürokrácia és a hazai viszonyok fojtogató és gyomorforgató leirata, és minden, csak nem kellemes esti kikapcsolódás. Nikola egy kis faluból gyalog indul el Belgrádba, hogy átadja kérvényét: adják vissza a gyermekeit, akiket a szociális központ elvett tőle. Ebben a filmben minden körülmény az apa ellen van: társadalom, törvény, bürokrácia, kis és nagy hivatalnokok. Borzalmas látlelet, extrém realizmus. Túl pontos és túl ismerős ez a lepusztuló ország a Twitterre szelfiző politikusokkal, a büszkeségükben romlott csinovnyikokkal, a vállát vonogató, szegénységükben szánalmas kisemberekkel.

1. A végtelenségről (Om det oämdliga). Ez messze nem Roy Andersson legjobb filmje, mégis azt kell itt leírnunk, hogy ilyen ravaszul és mégis esetlegesen összeszerkesztett gyöngyszem nem volt még egy ebben az évben. Csodálatos fényképezés, összetéveszthetetlen humor, szakrális és profán jelenetek random váltakozása – ez A végtelenségről. „És sorakoznak az emberi élet érdekes és kevésbé érdekes, de mindenképp ismerős járókelői: a férfi, aki aknára lépett és ez elszomorította, a férfi, aki meg akarta menteni a családja becsületét, de megbánta, vagy épp a kislány, aki esőben indult szülinapra és a nő, akit nem várt senki.” – ezt írtuk tavasszal. Így lett ez a film az év legjobbja.