2021. március 4., csütörtök

Fűszercsöppek

Topa 2.

Az emlékezetes kárbecslésből többször is jól vizsgázó Miska bácsiék Mariska lányát – bár apja, anyja keményen ügyelt –, hazalopta bálból Topa Sárkányék Miklós fia. Éppen tán kihűlhettek a lábnyomok, Miska bácsi már vette is hozzájuk az irányt. Kint a ház körül, Topa meg a szomszéd Jankó Jani, jószágaikkal. Legeltettek. Amint meglátta az érkezőt, Sárkány Pista nagy örömmel hozzá, hogy:

– Gyütté, nászom? – megtoldva a minden ismerősének kijáróval: … bon az anyádba bele! – Jó helyën jársz, nálunk a lányotok. Mënny oszt hozz erre öt litert a Birínyi Pistátú.

El Miska bácsi, hozta a rëndölést, s illő mód adta friss sütetű nászának. Az száját türűte, és jó hosszan eresztëtte lë a kövidinkát. Aztán átadta a flaskót Jankó Janinak. Ez së maradt lë a tudományban, de az üres butykossal nem tudott mit kezdeni. Sárkány evëtte tülle s adta Miska bácsinak:

– Hozzá’ még ëggye’, nászom.

– Újra e’ hát Birínyihön – mesélgette majd ezt is sokszor Miska bácsi –, de lëtt annyi a kalapom alatt az első forduló után, a kisbaltáját, hogy elősző atyának, oszt csak aztán attam az üvegët tovább. Mer’ ezëktű? Ki is szárathattam vóna.

*

Meg az összeírás. Amit végeztek még akkor időnként olyan úrias házalók. Az állam emberei. Hogy lássák, mennyi a nép.

Sárkány Pista a hűs gangon ültette asztalhoz a vastagon festett vörös nőt meg a deres férfit. Nem volt hosszú huzavona, csak annyi, hogy ezek szétnyitották tábla födelű tömbjüket, és a pirosítós nő már kérdezte is:

 – Hány gyerek van a családban?  

 Topa Sárkány Pista sommásan válaszolt:

– Kilenc csődör, mëg két kanca.

 Piktorcsík

Késve ért a varroda kijáratába. Még látta: apja biciklin festékfoltos ruhájában a túlsó oldalon, jól elhaladva már. Kettőt is kiáltott: apuka! apuka! Az öreg piktor nem nézett hátra, nem hallotta. Pedálozott, odébb volt még városszéli munkahelye. Bútorfestők, piktorok, bádogosok, kőművesek, mi egyéb mesterek dolgoztak ott. Egy úri kocsis sofőr is, Jégtörő. De nem a Mátyás, hanem Jancsi. Ez minden télen, meleget is fújni tudó szájával, kilátót lehelt a rosszul fűtő szolgálati kocsi szélvédőjére. Egy nagyot, kereket. Azt mondta, elég az három szem részére is figyelni az utat.

– Pakai bácsit kiálts majd – tanácsolta a bánkódó varrodás asszonynak társnője. – Hallottam egyszer így kint, és apukád megállt erre, s elbeszélgettek az emberrel.

Martonosi volt Pakai Matyi bácsi. Becsődölt ott a vállalatuk, a munkások meg ki erre, ki arra. Matyi bácsi meg Vásár Miska ide a városba. S ott még sokakkal a helybeli Losoncz Joci/Sika is, bútorfestő. Beceneve ministráns korából, Bellér András öreg sekrestyéstől, aki heccelésből sokszor mondogatta: Zsika, Sika, Józsika, hagy szójjon a muzsika! Zsika, Sika, Józsika... S minden kis ministránsra így valamit.

Úgy fordult egyszer, hogy Matyi bácsit Sikával küldték nagy családi ház belső festésére. Átnézték, birtokba vették a házat; pakolás ide, amoda – ahogy létrázáshoz kell majd a hely. Közben korty papramorgó olykor. S utána is majd. Ahányszor.  

Aztán spakli, gipsz, keverés, kenés; föl az alap, le a szilva. Színkeverés után, ecsetvonások falra. Amikor megszáradtak:

– Jöjjön, gazdasszony! Jó lesz-e?

És így majd, minden helyiségnél.

Az utolsó csíkhúzás, Matyi bácsira várt. Sika már pakolta a szerszámokat.

Amikor végeztek, jött a ház asszonya pálinkásüveggel, pohárkákkal.

– No, mehet-e a kisüsti, ha már készek? – kérdezte, s mutatta az üvege

– Az elől se szaladunk el, ugye, Joci? – nevetett az öreg mester, és nyúlt is a pohárért.

Pálinka közben a falakat nézték. Jobban a gazdasszony. S erősen a még friss, nedves csíkot, és mondta is, hogy az ott a vége felé, nem egyenes.

– Oda se nézzen! – így Matyi bácsi kis kézlegyintéssel. – Mire megszárad, kiegyenesedik. S egész közel tolta poharát a gazdasszony üvegéhez. Jósika is.

Fotó: Szabó Frigyes
Fotó: Szabó Frigyes

A megfonnyadt gizgaz

A két, lassan magához vénülő lányával élt az öreg. Nyáron már kívánta, hogy ledeleljen. A legmelegebb napszak volt. Egyszer úgy föltűnt neki, hogy az egyik lány mindennap, és mindig olyankor megy zöldért a két malacnak meg annak a néhány tyúknak. De minek annyi, évelődött magában. Ott áll rakásban a gangon, összefonnyadva. Utána köll ennek nézni, döntötte el az öreg.

És egyszer – lánya akkorra már jól elhaladt a dűlőn –, apja utánaosont, hogy amaz ne vegye, és nem is vette észre, hanem eltűnt egyszer csak az egyik szőlősben. Guggolóra fogta akkor az öreg, s úgy nézelődött erre is, arra is. Azt látja egyszer, hogy egy helyen arra beljebb, nagy fa árnyékában, a földre dűl úgy oldalvást egy férfi. Még álltában ráismert. Hát az a bitang Gárgyán az! S aztán rezegni kezdtek ott a szőlővesszők, levelek; rázkódni már az egész tőke. Csak hitetlenkedett ott rövid ideig az öreg, aztán elindult haza. Fölegyenesedve akkor már. Mert úgyse látják meg most azok onnan ketten, más meg sehol a forróságban. S korholta magában motyogva a lányát:

– Hej, a szentölőjjit a të viszketős mindënëdnek, lányom! Hát ezé hordod mindënnap, oszt fonnyad aztán össze ott a gangon a sok gizgaz. Szaggassá csalányt is. Legyezni, cirógatni vele magadat.