Eredetileg úgy gondoltam, hogy csak az ötvenéves Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokról és a nyelvművelésről kérdezem Hódi Évát. Azért is, mert a koronavírus-járvány méltatlanul csonkította meg a fél évszázados rendezvény rangjához illő megünneplését. Aztán – az Őrző a strázsán kötetben böngészve – „megismertem” a mérnök Dönci bácsit. Ő az a rokon, aki Budapesten 1968-ban „leszerbezte” az akkor még udvarló Hódi Sándort. A Tánti jóval későbbi megnyilvánulásán – „Azért erről a Jancsikáról jobban látszik, hogy szerb, mint a Sanyiról!” – inkább elmosolyodik az ember, bár ugyanezzel a jelenséggel később már tömegesen találkozhattunk, amikor megnyíltak a kapuk a határon kívüli magyarok előtt. Bosszankodtak, sértésnek is vették a „magyar szerbek”, persze a „magyar románok” és mások is.
A Hódi Évához intézett személyes kérdésnek természetesen nemcsak a száz évvel ezelőtti trianoni döntéshez van köze, hanem a nyelvműveléshez is.
Mi, akik itt születtünk és élünk, nehezen tudjuk elhinni, hogy az anyaországiak előtt nem voltak ismeretesek a szocialista korszakban a trianoni békediktátummal járó következmények, tehát sértő szándékúnak véljük nemzeti hovatartozásunk kétségbe vonását. Semmit sem hallottak róla az iskolában? Nem szolgált beszédtémául? Miért volt mégis ezzel tisztában egy budapesti lány? Vagy csak a személyes kapcsolatból merített ismereteket?
– A 60-as, 70-es években Magyarországon egészen másképp szerveződött az élet, mint a titói Jugoszláviában. Míg itt a testvériség-egység, az elnemkötelezettség és az önigazgatás volt a hármas jelszó, Magyarországon a szocializmusból a kommunizmusba vezető átmeneti korszak és a megbonthatatlan és örök magyar–szovjet barátság eszméjét tanultuk. Az iskolai ünnepségeken „A múltat végképp elsöpörni…” mozgalmi dalt énekeltük, az iskolai oktatási programokat, mint mindig és mindenhol, a minisztérium állította össze. Ilyen körülmények között még véletlenül sem esett szó a trianoni békediktátumról, mint ahogy az ’56-os forradalmat is, ha véletlenül szóba került, ellenforradalomnak kellett minősíteni. Szüleink generációja vagy Trianon után született, vagy nagyon kicsi gyerek volt még akkor. A nagyszülők többet tudtak volna erről mondani, de őket leintették, mert veszélyes volt. Mi, iskolás gyerekek, furcsállkodva néztük az útlevélkérő űrlapokon a „Vannak-e rokonai külföldön? Mikor hagyták el az országot?” kérdéseket, mint ahogy azon is nagyon csodálkoztunk, miért nem látogathatja meg Bécsben élő rokonait az egész család, miért kell az egyik családtagnak otthon maradnia. Az ún. „vasfüggöny” nagyon mozgatta a fantáziánkat, Jugoszláviába érkezve nem kis meglepetést okozott, hogy innen világ körüli útra járnak az emberek. Az iskolában tehát szó sem esett Trianonról, szóba hozni sem volt észszerű. Akinek éltek rokonai az elszakított területeken, az nyilván másként élte meg a helyzetet, de az sem beszélt róla, főleg nyilvánosan nem. Érdekes, hogy az irodalom sokat jelentett a trianoni következmények tudatosításában. Ha Arany János szülőhelyét, Nagyszalontát tanultuk, Kosztolányi esetében Szabadkát, vagy Ady kapcsán a csucsai kastély után kérdezősködtünk, korrekt válaszokat kaptunk tanárainktól.
Dr. Hódi Éva megnyitja a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület jubileumi kiállítását, amely az elmúlt ötven év meghatározó pillanatait felidéző dokumentumokból állt össze (Csincsik Zsolt felvétele)
Az egyetemen viszont már sok mindent tudtunk erről a témáról. Voltak évfolyamtársaink, akik az elszakított területekről jöttek, ismertük e területek irodalmát, voltak tanáraink, akik kifejezetten a határon túli magyar irodalommal foglalkoztak, egyetemi rendezvényeknek köszönhetően személyesen is megismerhettünk e területeken élő-alkotó írókat-költőket-színészeket, és kicsit később a nyugati magyarsággal, szellemi-irodalmi életével is megismerkedtünk.
Férjhez ment, Jugoszláviába költözött. Az itteni magyar kisebbség helyzetét és a jugoszláv népek korántsem testvéri kapcsolatait megismerve azt írta: „Minél jobban megismerkedtem ezekkel a súlyos terhekkel, annál otthonosabban éreztem magam.” A „tősgyökeres” külhoniak közül pedig sokan idegenebb országban, esetleg Magyarországon keresték a jövőjüket…
– Annak, aki bármilyen indíttatásból kilép megszokott környezetéből, sok nehézséggel kell szembenéznie. Ezek egy részét előre be tudjuk kalkulálni, számolni tudunk vele, de egy részével nem: ezek ott, az új élettérben jelentkeznek. Aki elszánja magát, hogy más, számára ismeretlen körülmények közé költözzön, jó, ha felkészül erre. Teljesen idegen környezetbe kerültem. Nagyvárosban nőttem fel, soha nem éltem falun vagy kisvárosban. Családom, rokonaim, barátaim, ismerőseim mind Pesten maradtak, én egy teremtett lelket sem ismertem Jugoszláviában. Férjem rokonaival napi szinten nem tudtunk találkozni, ők egy bánáti faluban éltek. Számomra a beilleszkedésben legtöbbet a munkahely segített. Az iskola, a kollégák, a gyerekek – ez ismerős közeg volt, hiszen Budapesten már tanítottam, és a tanítás menete nem sokban különbözött az ottanitól. Idővel megismerkedtem a konkrét körülményekkel, az aktuális problémákkal, a kezdeti idegenséget felváltotta a helyzet belülről való megélése. Mondhatjuk talán úgy is, hogy a beilleszkedés. Ez talán annak köszönhető, hogy megtaláltam azt a tevékenységi formát, azt a lehetőséget, amivel reményeim szerint az itt élő magyarság hasznára lehetek. Kezdetben ifjúságkutatással, irodalommal, a vajdasági magyar tudományos gondolkodás kutatásával foglalkoztam, majd művelődésszervezéssel, az utóbbi évtizedekben pedig a nyelvészet, nyelvművelés, a Szarvas-napok és az egyesület körüli tevékenység került a középpontba.
A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok két kiadványát vettem elő: az első kötet három tanulmányt tartalmaz, a huszonöt évvel későbbi már nyolcat. Olyan nyelvészek vettek részt a rendezvényen, mint Grétsy László, Wacha Imre vagy itthonról Ágoston Mihály. A társadalmi viszontagságok közepette komoly sikernek tűnik, hogy újabb negyed évszázadot megélt a rendezvény. Az utóbbi huszonöt évben a szintén Szarvas Gáborról elnevezett adai nyelvművelő egyesület a szervezője, amelynek kezdettől fogva Hódi Éva az elnöke. Hogyan látja, merre tart és milyen jövő vár a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokra?
– 1970-ben rendezték meg Adán először a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat. Ennek ünnepeltük az ősszel ötvenéves évfordulóját. Azt hiszem, szinte egyedülálló az egész Kárpát-medencében, hogy egy kisebbségi körülmények között szervezett nyelvművelő rendezvény fél évszázadon keresztül fennmaradjon, miközben olyan társadalmi és politikai események zajlottak, amelyek alapjaiban rengették meg az élet kialakult kereteit. A 80-as években ez komoly problémát okozott a nyelvművelő napok – a rendezvény megmaradása, de a szervezők, a résztvevők – számára is. 1993 óta, amióta az akkor alakult nyelvművelő egyesületünk a fő szervezője a rendezvénynek, ilyesmivel szerencsére nem kellett szembenéznünk. Probléma volt bőven, de a rendezvény megtartása a hivatalosság részéről nem ütközött akadályba. A nyelvművelő napok eseményeit dokumentálja a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület által kiadott immár 26 kiadvány – a legutóbbi kötetünk most decemberben készült el a jubileumi nyelvművelő napokról –, mely kötetek megörökítik és betekintést is adnak abba a munkába, abba a reményeink szerint kisebbségünk megmaradása számára hasznos tevékenységbe, melyet a nyelvművelő napok során sikerült kifejteni.
Az ötvenéves évforduló alkalmából kiállítást szerveztünk a nyelvművelő napok múltjából. A kiállításon Nálunk jártak… címmel összeállítást – válogatást – készítettünk a rendezvényen megfordult jeles személyekről. Örömmel állapítottuk meg, hogy milyen sok hazai és magyarországi, illetve más határon túli kiemelkedő személyiség volt vendége a Szarvas-napoknak: az adai Szarvas-szobrot 1972-ben leleplező Bárczi Gézától és az első játékokat vezető Grétsy Lászlótól, a hazai Ágoston Mihálytól kezdve a mostani előadókig, köztük Balázs Gézáig, Pomozi Péterig.
Én meg vagyok győződve arról, hogy a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokra az elkövetkezendő időkben is szükség van. Az eddigi rendezvények során megjelent kiváló személyiségek részvétele, aktív szerepvállalása és közreműködése a továbbiakban is bizonyítékul és biztosítékul szolgál arra vonatkozóan, hogy a Szarvas-napok gondolatisága, eszmei tartalma az anyanyelv ápolásában, őrzésében és fejlesztésében, tágabb értelemben a kisebbségi magyarság megmaradásában fontos szerepet tölt be. Az idei rendezvényt azzal fejeztük be, hogy az eddigi ötven év után indítjuk az újabb ötven évet, tehát előttünk legalább újabb fél évszázad lebeg…
Ágoston Mihály azt mondta, hogy az itteni magyarság értelmiséget akkor kap, ha az anyanyelvében is értelmiség. Hódi Sándor pedig azt mondta, hogy az anyanyelvben jut kifejezésre az egyén valóságismerete, látás- és gondolkodásmódja, egész értékrendszere, életérzése, szuverén egyedisége. A két gondolat ugyanarról a tőről fakad. A környezet nyelvének a hatásait nehezen tudjuk befolyásolni. Hogyan lehet hatni arra, hogy anyanyelvi tudásszintünk „értelmiséget adjon”?
– Újabban mindig sok szó esik az értelmiségről, az értelmiség szerepvállalásáról, kisebbségi helyzetben pedig az anyanyelvű értelmiség meglétéről, illetve hiányáról. A korábbi évtizedekben nyilvánvalóvá vált, hogy kisebbségi helyzetben a műszaki és a reál tudományokat művelő értelmiség anyanyelvi vonatkozásban hátrányban van a humán értelmiséggel szemben – tekintettel arra, hogy az iskoláztatás nem anyanyelven történik. Már sok változás történt e téren. No nem a hazai pályán, mert itt a műszaki és reál szakok esetében – egy-két kivételtől eltekintve – továbbra sem lehet anyanyelven tanulni, de a határok átjárhatósága, a magyarországi iskoláztatás, kihelyezett tagozatok, az internet, a közvetlen kapcsolattartás, anyanyelvi segédkönyvek révén és több más módon sok mindent le lehetett és le lehet dolgozni a hátrányból. Mára azt is sikerült talán tudatosítani, hogy az anyanyelvi gondolkodás személyiségünknek meghatározó része, attól elválaszthatatlan, és anyanyelvünk sajátos szűrőjén keresztül látjuk a világot, ragadjuk meg a valóságot. Én azt mondom, ahány ház, annyi szokás, az északi népek pedig azt, hogy sokféle síelő van. Mi a zsebkendőnkre kötünk csomót, esetleg felírunk valamit a kéménybe korommal, az orosz ember viszont ugyanazt a bajuszára csavarja. Újabban a divatos tévéreklámban mindennap mindnyájunkat felszólítanak, hogy változtassunk világlátásunkon – miért is kéne?
Az anyanyelvű értelmiség fogalma feltételezi a szellemében világlátásában elkötelezett, tudásában és anyanyelvismeretében is igen magas szinten álló embert. A környezeti nyelv befolyása ennek a többrétű folyamatnak csak egyik eleme. Még azt is megkockáztatnám, hogy jelenleg nem ez a legsúlyosabb probléma. Ezen a téren elég sokat el lehetett és remélhetőleg az elkövetkezendőkben is el lehet érni az egyes nyelvhasználati sajátosságok tudatosításával. Ma már mindenki tudja, még ha esetenként használja is, hogy a bazen, a majica, a salter nem a magyar nyelv évszázados történelmi fejlődése alatt kialakult szóállomány szerves része. Az viszont erősen aggaszt, hogy nyelvi éberségünk mintha szunnyadó állapotban lenne, ha nem a környezetnyelv, hanem az új, globalizálódó világrendben domináns világnyelv térhódításáról van szó. Azt olvasom például egy országos internetes portálon, hogy „a hazai streetwear-forradalom terén szakadék tátong a mainstream és az underground között”, és streetwear-forradalom és sneaker-kultúra ügyében nyilatkozik a Footshop illetékes brand managere. Eltart egy darabig, amíg kihámozom, hogy tulajdonképpen sportcipőkről van szó…
Kihez szól a nyelvművelő napok? Szerintem egy kisebb sportcsarnokot meg lehetne – és meg is kellene – tölteni (magyar)tanárokkal, újságírókkal, lektorokkal, akár magyar politikusokkal és más értelmiségiekkel ahhoz, hogy széles körű társadalmi hatása legyen. A már említett 1995-ös jubileumi tanácskozáson például olyan megállapítások hangzottak el, amelyek szinte mindegyike máig időszerű, némelyike pedig fokozottan az.
– A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, mint minden nyelvműveléssel foglalkozó tevékenység, mindenkihez szól. Mi a legfiatalabb generációktól kezdve, az általános iskola alsó tagozatos diákjaitól a felső tagozatosokig, a középiskolásokig, a felnőtt korosztályokig mindenkit meg szeretnénk szólítani. A diákoknak játékos formában szervezünk vetélkedőket, nyelvi pályázatokat írunk ki, a felnőtt korosztályok számára a tudományos tanácskozásokon elhangzó gondolatok adhatnak tájékozódást, betekintést, szellemi muníciót. Az irodalmi és alkalmanként a színházi estek, író-olvasó találkozók, a kiállítások reményeink szerint minden érdeklődő számára komoly kulturális és nyelvi értéket képviselnek. A nyelvművelést egészen fiatal korban érdemes elkezdeni, már ekkor fel kell kelteni az érdeklődést az anyanyelv értékei, sajátosságai iránt, és ezzel a nyelv megbecsülésére, ápolására kell ösztönözni a fiatalokat. A nyelvművelés folyamatos tevékenység, nem kampánymunka, eredményeket, bármely csekély mértékben is, csak ily módon remélhetünk. Teljesen szakítanunk kéne azzal a felfogással, hogy nyelvművelésre csak a nyelvhasználat terén bizonytalan embereknek van szükségük. Ma már nem erről szól a nyelvművelés. A mai nyelvművelés nem merül ki abban, hogy mit mikor hogyan írunk helyesen – erre való a helyesírási szabályzat. A mai világban a nyelvművelésre igen fajsúlyos feladatok várnak. A világ anyanyelvi térképét ijesztő gyorsasággal át lehetne rajzolni: egyes nyelvek viharos sebességgel eltűnnek erről a palettáról. Minket ilyen veszély nem fenyeget, de nem árt tisztában lennünk nyelvünk helyzetével, kilátásaival, a nyelvek tengerében elfoglalt helyével, a nyelv és közösség, a nyelvi kultúra, a nyelvi viselkedés, a nyelvi etika, a nyelvi változások, a nyelvi jogok kérdéseivel, sőt újabban a nyelvstratégia és nyelvművelés viszonyának kérdéseivel.
Mindenkit érintő igen aktuális problémák ezek. A Szarvas-napok tanácskozásain ilyen jellegű kérdések állnak figyelmünk homlokterében. A sportcsarnoknyi közönségtől azonban igen távol vagyunk… A 70-es években, az induláskor, ha sportcsarnokot nem is, de színháztermet rendre megtöltött a közönség. A nyelvművelés mozgalmi jellege azonban a rendszerváltozás után megszűnt, és a nyelvművelő tevékenység egyre szűkebb keretek közé szorult vissza. Itt most nem elsősorban a kisebbségi viszonyokra gondolok, hanem az anyaországiakra. A szűkülő keretek pedig nem kedveznek a széles körű társadalmi hatásnak, hanem ezek ellenében hatnak. Jelenleg okkal fogalmazhatunk úgy, hogy „nagy munkát vállal az magára”, aki nyelvműveléssel foglalkozik.
Magas színvonalú nyelvismeret bizonyosan kevesebb nyelvművelést igényel. A liberális nyelvszemlélet szerint viszont jóformán nincs is szükség nyelvművelésre, jól megvan a nyelv magában is. Bár szinte mindenki fölfigyel arra, ha a szónok szépen beszél, ha a pap szépen prédikál, ha az újságíró szépen kérdez vagy ír. Eszerint igényünk lenne a választékos nyelvre. Mennyire segíti ezt a média? (Különösképpen ha figyelembe vesszük, hogy az internet korántsem ezt szolgálja.) Milyen és milyen irányú nyelvművelésre lenne szükség környezetünkben?
– Az 50. Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon a nyelvművelés időszerűsége volt a központi téma. Érthető is, hogy egy ötvenéves fennállását ünneplő nyelvművelő rendezvény ezt a témát állítja vizsgálódásának középpontjába. Sok szó esett arról, hogy a nyelvművelés megítélése az elmúlt évtizedek alatt sokat változott: vannak olyan nézetek, melyek szerint egyáltalán nincs szükség nyelvművelésre, mások meggyőződése viszont az, hogy nemcsak szükség van rá, de a nyelv fejlődése szempontjából elkerülhetetlen a nyelvművelés hatáskörének kiszélesítése, feladatkörének bővítése, a korábbitól eltérő, más szempontú megközelítése.
Mi, akik nyelvműveléssel foglalkozunk hosszú évek, évtizedek óta, ez utóbbi nézeteket valljuk. Az élet egyetlen területéről sem mondhatjuk el, hogy az arra vonatkozó ismereteink, tudásunk az évek során nem szorul módosulásra, kiegészítésre, aktualizálásra, további fejlesztésre. Miért lenne ez így a nyelvvel kapcsolatban? A nyelv is magától értetődően tükrözi a világ változásait – ha nem tenné, hogyan tudnánk megfogalmazni ezeket? Nem mindegy azonban, hogy a nyelvi változások mögött milyen tartalmak húzódnak meg. Nevezetesen nem mindegy, hogy e változások nyelvünk megmaradása, megőrzése, továbbfejlődése irányában hatnak-e, vagy éppen ellenkezőleg, gyengítik erejét, színvonalát, rombolják a nyelvi igényességet. A nyelvművelés nem egy össznépi pótoktatás, hanem egy olyan szemlélet, mely a nemzeti nyelv értékeinek tudatosítására, ápolására, őrzésére és továbbvitelére irányul, s ezzel együtt a nemzeti hovatartozás megerősítésére. Ebből a megközelítésből érdemes nyelvműveléssel foglalkozni, és ebből a megközelítésből észszerű felfigyelni a megszokottól eltérő nyelvi jelenségekre. A médiának igen nagy szerepe van mindebben, ugyanis modellként szolgál a „médiafogyasztó” mai ember – és ki nem az? – számára. Elrettentő példának az ún. kommentek nyelvezetét említhetnénk meg. Kifejezetten ijesztő az a fröcsögő gyűlölet, az elvakult indulat, az elképesztő helyesírás (vagy inkább annak hiánya), a minősíthetetlen szóhasználat és pocskondiázás, ami némelyek magukból kivetkőzött, álnéven (!) közzétett közleményeiből sugárzik.
Személyes föltételezésem, hogy a nyelvművelő napok jubileumának megünneplése és tartalma gazdagabb lett volna, ha nem sújt bennünket a járvány. Mivel lettünk szegényebbek emiatt?
– Nagy tervekkel indultunk az ötvenéves évforduló megünnepléséhez. Már egy évvel korábban részletes programot dolgoztunk ki, négynapos rendezvénysorozatot terveztünk, sok-sok meghívott vendéggel. Szerettük volna meghívni mindazokat, akik részt vettek a nyelvművelő napokon. Nos, a mindannyiunkat sújtó vírushelyzet miatt olykor még az is kétséges volt, hogy lesz-e módunk egyáltalán a Szarvas-napok megtartására, vagy el kell halasztani. Most a rendezvény után néhány hónap elteltével úgy látom, még szerencsénk volt. Ma már a gyülekezési korlátozás miatt egyáltalán nem lenne rá lehetőségünk…
A tervezett programok túlnyomó többségét meg tudtuk tartani, olyan formában, amelyben lehetséges volt: az alsó tagozatos diákok versenyét közvetlenül, a 7. osztályosokét online formában. Koszorúzási ünnepségünk, kiállításunk az érvényes előírások betartásával rendben lezajlott. Tudományos konferenciánk „hibrid” formát öltött: hazai előadóink személyesen adtak elő, a külföldi előadók előre elküldött munkáit felolvastuk, illetve a küldött videóanyagot levetítettük.
A kerek évfordulóra azonban nem tudtuk elkészíteni ünnepi kiadványunkat, amely a rendezvény ötvenéves fennállásának állít méltó emléket. Jelenleg ezen a könyvön dolgozunk, és az idei Szarvas-rendezvényre meg fogjuk jelentetni. Reméljük, hogy addigra a helyzet rendeződni fog, és méltóképpen, nagy közönség előtt be tudjuk mutatni.
