2021. március 6., szombat

Zdravko és a tizenkét apostol

Montenegró lakossága számára minden kétséget kizáróan feledhetetlen lesz a 2020-as év. Nemcsak amiatt, hogy Montenegró nyáron a „korona-free” országból néhány hét leforgása alatt „mindenki koronás” állammá avanzsált, hanem – és talán mindenekelőtt – azért, mert az idei parlamenti választásokat követően, 30 év után először, nem a Milo Đukanović jelenlegi államfő vezette Szocialisták Demokratikus Pártja alakított kormányt. Európa Highlandere ezúttal nem tudta győzelemre vinni pártját. A napokban megválasztott Zdravko Krivokapić miniszterelnök nem véletlenül döntött 12 minisztérium megalakítása mellett, saját elmondása szerint a 12 minisztert apostolként éli meg. Azzal kapcsolatban egyelőre nem pontosított, hogy ha a miniszterek számára apostolok, akkor önmagát vajon Jézusként éli-e meg.

Montenegró – a megalapozott gyanú szerint – iskolapéldája a hatalmi struktúrák és a szervezett bűnözői csoportosulások összefonódásának. Egyik kéz mossa a másikat, azaz egyik kéz juttatja a másikba a javakat, és szinte lehetetlen eldönteni, hogy ki a „fehér” és ki a „fekete”, a szürke árnyalatai viszont annál pazarabbak. Az elmúlt évtizedekben az ország lakosságának egyik, a hatalmi párthoz közel álló rétege szemtelenül meggazdagodott, míg a másik művészet szintjére volt kénytelen fejleszteni a túlélést. A bűnözői, vagy esetenként „csupán” vitatható erkölcsű struktúrák annyira mélyen átszőtték az állami szférát, hogy szinte valóban természetfeletti képességekre lesz szüksége a miniszterelnöknek és csapatának, amennyiben valóban szeretne leszámolni ezekkel. Nem vitás, hogy a legtöbb feladat a belügyi és az igazságügyi tárcákra, valamint az ezeknek a hatáskörébe tartozó állami szervekre és biztonsági szolgálatokra vár, bár valós és tartósan fenntartható változás csupán az össztársadalmi terápiát követően állhat be. Generációk nőttek fel és szocializálódtak egy végtelenül téves értékeket glorifikáló rendszerben, a mélyen az emberek elméjébe vésődő felfogást és az abból fakadó magatartásformát nem lesz egyszerű átalakítani.

(Pixabay.com)

A montenegrói kormány sikeressége és élettartama nagyban attól is függ, hogy milyen sorsot szán a miniszterelnök és az általa vezetett választási koalíció az őket győzelemre juttató elveknek. A választásokat a Szerb Pravoszláv Egyház, illetve az időközben elhunyt Amfilohije püspök, valamint a szerb nemzeti és vallási identitás hangsúlyozása nyerte meg. A fehérek és a zöldek, illetve a „bjelaši” és a „zelenaši” közötti ellentéteket soha az elmúlt száz évben nem sikerült maradéktalanul felszámolni. A montenegrói, a többi balkáni néphez hasonlóan, hagyományosan ragaszkodik a múltbéli megosztottságokhoz, illetve a történelmi sérelmek okán kitartóan élteti a gyász kultuszát, ám ezek a tendenciák közvetlenül a 2016-os választásokat és a 2017-es NATO-csatlakozást megelőző időszaktól kezdődően érezhetően felerősödtek, az említett időszakot követően pedig kezdtek egészségtelen méreteket ölteni. Minél határozottabban próbálta kiteljesíteni az államvezetés a montenegrói szuverenitást – gyakran a szerb nemzeti identitás kárára –, annál hangosabbá vált a szerbek jogainak a csorbítása miatti méltatlankodás. A szerb érdekérvényesítési kísérletek tekintetében csupán az nem volt soha a legegyértelműbb, hogy a szerb nép kisebbségként, vagy az államalapító népek egyikeként követel magának jogokat. A szerbiai befolyás két évvel az idei választásokat megelőzően kezdett érezhetően kifejezettebbé válni, a korábbiakhoz képest akkortól kezdődően váltak gyakoribbá a montenegrói szerb civil szervezetek és a szerb érdekképviseletet felvállaló erők találkozói a szerb államvezetéssel Belgrádban, de a szerbiai költségvetési támogatások is megsokszorozódtak azóta. Idén májusban a szerb kormány 1,64 millió eurót különített el a Szerbiával és a Boszniai Szerb Köztársasággal való kulturális, gazdasági és politikai együttműködést felvállaló montenegrói egyesületeknek. A választások éjszakáján és az azt követő időszakban a korábbi ellenzék győzelmét ünneplők egy tetemes hányada nem a montenegrói, hanem a szerb, a „Samo sloga Srbina spasava” jelmondat rövidítésével ellátott zászlókat lengette, szerb népi és vallási dalokat énekelve. A vallásnak a szerb nemzeti identitással párhuzamosan való erősödése vitathatatlan, a vallási törvény elfogadása óta mindenféleképpen, elég csak visszaemlékezni a koronavírus-járvány ellenére megtartott tömeges vallási rendezvényekre, vagy az Amfilohije püspök gyászszertartásán látottakra, vagy az egyébként egyetemi tanár Zdravko Krivokapić azon kijelentésére, hogy a hívők nem fertőződnek meg akkor sem, ha ugyanabból a tálból ugyanazzal a kanállal áldoznak. Montenegró azonban szekuláris állam, ahol egyesek ateisták, mások agnoszták, megint mások nem pravoszláv hívők, nem beszélve arról, hogy az utolsó népszámlálás alkalmával a lakosság 44,69 százaléka montenegróinak vallotta magát – miközben szerbnek 28,73 százalék vallotta magát.

A 2020-as politikai fordulat kizárólag akkor tud tartós lenni, és a most hatalomra jutók egyedül akkor tudják ellenzékben tartani Đukanović pártját – és megvalósítani az ország megreformálására vonatkozó állítólagos céljaikat –, ha a kormány, és elsősorban a miniszterelnök, képesek lesznek egységet és a minden polgár egyenrangúságának az elvére támaszkodó rendszert kialakítani. Milo Đukanović több évtizedes kártékony politikája elegendőnek bizonyult a különböző irányvonalú politikai csoportosulások összekovácsolására, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a hatalmi koalíció egyik oszlopa a polgári értékeket képviselő URA – kampányában elsősorban a korrupcióval és a szervezett bűnözéssel való leszámolásra összpontosított –, de arról sem, hogy a Demokratikus Front vezéregyéniségei alig adták támogatásukat Krivokapić szakértői kormányának a megalakításához – nagyobb szerepvállalásra számítottak saját maguk számára –, arról pedig főleg ne, hogy Đukanović pártjának és koalíciós partnereinek a 81 parlamenti képviselői mandátumból 40 jutott.

Miloš Vukanović montenegrói történész szerint a montenegrói társadalom számára nyilvánvalóan egészségesebb lett volna, ha a választásokon nem a nemzeti, hanem a polgári opció arat fölényes győzelmet, „ám az, hogy ez nem így történt, javarészt Đukanovićnak köszönhető, aki fáradságot és pénzt nem sajnálva támadta a polgári értékeket felkínáló csoportosulásokat, hozzájárulva ezzel a nacionalista és klerofasiszta tömörülések erősödéséhez”. A Krivokapić vezette kormány sikeressége részben azon áll vagy bukik, hogy mennyire lesz képes felszámolni a montenegrói társadalmat átszövő megosztottságot, de azon is, hogy a gyakorlatban miként viszonyul országa szuverenitásához – a szavak szintjén mindennél fontosabbnak tartja –, és mennyire engedi erősödni Szerbia befolyását, amelyre a szándék vitathatatlanul jelen van Belgrádban.