2021. március 1., hétfő
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Rettegésben és keserűségben élünk

Kedves Pósa atya!
Miért mondják, hogy az advent a várakozás ideje? Mire várjunk? Minek örüljön most a szívünk? Amikor tele vagyunk keserűséggel, amikor lassan már nem merünk a szomszédhoz se szólni, mert nem tudjuk, hogy elkapta-e ezt a fránya vírust vagy sem? Rettegésben, keserűségben élünk. Az utcán az emberek lecsapott fejjel járnak-kelnek. A boltban a kereskedőkkel vitáznak a vásárlók, a postán ridegen válaszolnak vissza az ott dolgozók. Ennyire letört, fáradt hangulatot már rég tapasztaltam.
Azt mondják, hogy gyújtsuk meg az első gyertyát, majd a másodikat, s imádkozzunk, és várjuk Krisztust, a születést... Mindig csak várjunk? S legyünk pozitívak?
Nehéz most a jót érezni, nagyon nehéz most bízni. Én nem érzem azt, hogy jobb lesz a helyzetünk, hogy én valaha is boldog leszek. Mit gondol erről?
Köszönettel: János

Az advent az Úrra való várakozás ideje, az Úr eljövetelének (adventus Domini) a várása. Az Úr nem más, mint Jézus Krisztus, akinek a születését éppen ezekkel a szavakkal jelenti be az Úr angyala a betlehemi pásztoroknak: „Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek: Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus!” (Lk 2, 10–11) Az „Üdvözítő” jelentése: a Szabadító, a Megtartó, a Megmentő, a Segítő, a Gyámolító, a Gyógyító.
Egy ilyen Életmentő Valakinek a mindennapi eljövetelére kell figyelnünk adventben, a Karácsony előtti hetekben. Olyan figyelő várakozásban kell lennünk, hogy amikor ránk tör egy vészhelyzet, akkor azonnal meglássuk és befogadjuk az oda érkező Megmentőt. Ő mindjárt megszabadít a félelemtől, kiment az elsüllyedésből, békét önt a szívbe, és életörömmel tölti meg a lelket. Ez első helyen a remény lángját gyújtja meg bennünk: derűsen és bölcsen bízunk a jobb jövőben. Aztán küzdőerővel vértez fel: bátran harcolunk a rossz ellen és legyőzzük. Végül megtelepszik és megszületik bennünk a Halhatatlan Élet: Istennek a világba küldött Egyszülött Fia. Aki hisz benne, az nem veszik el, az nem hal meg, hanem örök életet nyer, ahogyan ezt a Biblia mondja.

Az első adventi gyertya meggyújtása a remény lángjának meggyújtása a lelkünkben, annak az örömteli reménykedésnek a felszítása, hogy minden nap garantáltan eljön hozzánk az Úr, az Üdvözítő, és hozza nekünk a szabadulást, a megtartást, a megmentést, a segítséget, a gyámolítást, a gyógyítást. A második gyertyagyújtás az Úr útjának előkészítésére szólít fel minket, ami abban áll, hogy nekifogunk javítani magunkat, kijavítani rossz szokásainkat és hajlamainkat. Ez egy nagyon kemény lelki munka, elszántság és kitartás kell hozzá. Közben imádkoznunk kell, méghozzá állandóan, ahogyan Jézus parancsolja: „Legyetek éberek, és szüntelenül imádkozzatok, hogy legyen erőtök kimenekülni mindazokból (a bajokból), amik történni fognak; és hogy megállhassatok az Emberfia előtt (aki érkezik hozzátok)!” Óv minket az elkábulástól, mert a csapás váratlanul lesújt mindenkire, kivétel nélkül: „Vigyázzatok magatokra, nehogy elnehezedjék szívetek a kicsapongástól, a részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; nehogy váratlanul lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda! Úgy fog ugyanis rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak. (Lk 21, 34–36)

Olyan korszak kezdődött most el, amelyben a remény lángja teljesen kialszik az emberiségben. A gyertya kanóca feketén füstöli a szemet maró keserűséget, dermesztő rettegéssel kormoz, zord ridegséggel fagyaszt. Erről ír János: „Tele vagyunk keserűséggel, rettegésben élünk, a postán dolgozók ridegen válaszolnak.” Jézus ezt a korszakot jövendölte meg: „Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban; a földön a népek megrémülnek, kétségbeesnek; a tenger zúgása és háborgása miatt megzavarodnak. Az emberek megdermednek, elájulnak a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Lk 21, 25–27)
A jelek a napban, holdban, csillagokban lehet az a klímaválság, amellyel az emberiség megsemmisíti a saját jövőjét, ahogy arról a minap az ENSZ főtitkára, António Guterres a New York-i Columbia Egyetemen tartott beszédében szólt: „Gyilkos háborút indítottunk a környezet ellen. A természet mindig visszavág. Egyre súlyosabban és súlyosabban. A biodiverzitás is az összeomlás szélén van, újfajta betegségek pusztítanak, a tengerekben pedig egyre gyűlik a műanyagszemét.” A „tenger zúgása és háborgása” lehetnek azok a rettenetes tájfunok is, amelyek hullámverésként söpörnek végig országokon, földrészeken, egyik a másik után. „Az emberek megdermedése és elájulása a félelemtől” lehet a jelenlegi vírustól való általános rettegés. Ez a félelem veszélyesebb minden vírustól, mert leblokkolja az immunrendszert, s ennek következtében minden betegség menthetetlenül megöli az embert.

A legrosszabb mindebben az emberek lelki letörtsége, életkedvük elveszítése, magukba zárkózása, ami egy pontba zsugorítja az embert, a lelki halálba. A borúlátó, a vészjósló, az elkeseredett ember lelkileg halott. Gyűlöl minden létezőt és minden élőt. Menekül mindentől és mindenkitől. Ahogyan János írja: „Lassan már nem merünk a szomszédhoz se szólni, mert nem tudjuk, hogy elkapta-e ezt a fránya vírust vagy sem? Az emberek lecsapott fejjel járnak-kelnek. A boltban a kereskedőkkel vitáznak. Letört, fáradt hangulat mindenhol.”
János ezután így folytatja levelét: „Várjuk Krisztust, a születést...” Vagyis haladunk a Karácsony felé, Jézus Krisztus születésnapja felé. És kérdezi: Emiatt „legyünk pozitívak?” Hogyan? „Nehéz most a jót érezni, nagyon nehéz most bízni.”
Mit gondol erről a lelkész?

Én a Biblia legnagyobb igazságával válaszolok: „Nincs üdvösség senki másban, csak Jézus Krisztusban. Nem adatott más név (személy) az embereknek a földön, aki üdvözítheti őket.” (Csel 4, 12)
Csak az Úr Jézus Krisztus üdvözít, gyógyít, éltet, senki más!
Korunk emberisége éppen ezt az igazságot tagadja eszeveszetten. Megszállottként azt a hitet vallja, hogy mindenki más és minden más gyógyít, boldogít, csak éppen az Úr Krisztus nem. Ezért ez az emberiség tudatosan vagy tudatlanul azon van, hogy Krisztust értéktelen salakként kiselejtezze a világából.

Egy nyolcadikos diáknak tanítottam a napokban a Tízparancsolatból az első hármat. Az 1. parancsolat kapcsán („Én vagyok a te Urad, Istened, mindenható Atyád, teremtőd, boldogítód: csak engem imádj és csak nekem szolgálj!”) kértem a diákot, hogy próbáljon imádkozni így: „Istenem, te vagy az én Atyám, én vagyok a te szeretett gyermeked!” „Nem, azt nem tudom kimondani, ezt nem akarom mondani!”, válaszolta elszánt hitetlenséggel. A 2. parancs kapcsán („Isten nevét – szabadító szavát – ne vedd hiába!” kértem, hogy amikor Isten igéjét hirdetik neki, mondja engedelmesen: „Istenem, hallgatok küldötteid szavára!”, ő kitört kemény ellenkezéssel: „Nem, én ilyet nem akarok mondani, én ilyet nem teszek!”. A 3. parancs kapcsán („Az Úr napját szenteld meg!”) olyan értelemben, hogy „Táplálkozz Krisztus örökkön élő Testével!”, ő szinte utálkozó émelygéssel tiltakozott: „Nem, nekem az nem kell!”

Ez a hitetlenség, ez az ellenkezés, ez az utálat van ma a fogyasztói társadalmakban: nem hisz Isten Atyaságában, ellenkezik Krisztus üdvözítésével-eljövetelével, utálattal elfordul a Hallhatatlanság Orvosságától, az örök élet Kenyerétől. Pedig „ez az a kő, amelyet az építők elvetettetek, s amely szegletkő lett; nincs üdvösség senki másban” (Csel 4, 11–12), csak a Betlehemben megszületett „Üdvözítőben, az Úr Krisztusban!”

Tisztelt János! Ön se féljen! Önnek is megszületett az Üdvözítő! A jelenlegi vészhelyzetben Önhöz is eljön, hogy megmentse az elveszéstől és megtartsa az életben! Ennek örüljön most a szíve!

Szeretettel: László Atya