2021. január 18., hétfő

A kőbunkó

Az eredendő egységet a Hagyomány az Egy számmal nevezi meg. A teremtés jelenségeiben megjelenő világot, az egységből kiváló, széttört világ kezdetét a Kettővel jelzi. A szétszóródó világot, az Egyet és a Kettőt egybefoglaló Három szentsége állítja vissza egy új egységbe, immár meghaladva az addigi állapotokat. A további számok haladványában és azok változva ismétlődő hullámzásában folytatódik a teremtés és jelölődik a Mindenség.

A Hagyomány az Isten nélküli, kiüresedett nullát nem ismeri, mert a Hagyomány Semmije, üressége teli van a látható mögöttivel, azaz a Mindenséggel várandós. Másfelől, amit ma végtelennek nevesít a ráció, a Hagyomány – mivel nem vetélkedik az Istennel s tudja az ember helyét –, a számlálhatatlan alázatos fogalmával jelöli.

Neumann János
Neumann János

Neumann János tudóshoz kötik a 0, 1, 2-n alapuló számítógépes világot. Soha primitívebb kőbaltát, hiszen a csak igenen és nemen alapuló, klikkelő világhoz képest a kőbalta használatához legalább kifinomult izmok, érzékek, többirányú mozgások és megfigyelések kellettek. Az újkor démonikus nullájának hatása éppen a számítógép (jellegtelen, csúf) eszközén keresztül hatolt zsigereinken, pórusainkon át az életünkbe, vált mindennapjaink ma már érzékelhető urává.

Aki ismeri Neumann életét, magatartásában is megtalálja a nulla fedezetét, a hideg ésszel űzött démonológiát:

„Az amerikai szempontok azóta is vita tárgyai: miért nem egy lakatlan szigeten demonstrálták a japánok előtt az atombomba hatását? Miért egy sűrűn lakott városra dobták le a bombát? Annyi bizonyos, hogy a szörnyű döntésbe, a célpont kiválasztásába a Manhattan-terv tudósai közül is néhányan beleszólhattak – ezek közé tartozik Neumann János is, aki Richard Rhodes szerint kiszámolta a bomba által keltett lökéshullámokat Hirosima esetében. Magyarországon kevésbé szokták hangsúlyozni, hogy Neumann eredetileg az egykori japán fővárosra, a szellemi központnak számító Kyotóra dobatta volna le az első atombombát, de ezt az egész atomprogram feje, Groves tábornok elutasította. Egyes ma napvilágra került, titkosításból feloldott jegyzőkönyvek szerint Neumann Nagaszaki után is követelte további atombombák bevetését Japánban. Az ötvenes években pedig ekként nyilatkozott: „... egy nukleáris bombát akár Moszkvára is le lehetne dobni.... Ha azt mondod, bombázzuk le őket holnap, én azt kérdezem, miért nem ma? Ha azt mondod, ma délután ötkor, én azt mondom inkább egykor.”

A Neumannhoz köthető találmány, a számítógép szórta szét világméretekben ezt a nullából indító újkori rossz kalkulust, ekként lett ez a téves (Hamvas szavával: korrupt) kalkuláció az utolsó kőbalta, a számítógép civilizációnk beteljesítője. (Valójában pontosabb lenne nem a kéz és művelője ügyességét megkövetelő szerszámhoz, a kőbaltához, hanem inkább egy kőbunkóhoz kellene hasonlítani ezt az eszközt.) Minden bizonnyal ez a primitív eszköz (és továbbfejlesztett mérgei) lesznek azok, ami civilizációnkban, a test-lélek-szellem teljes leépüléséhez vezetnek. Az emberi lényeget megölő végső eszköz. A közvetlen életet felszámoló közvetettség puha bárdja. A szerves létrendről a fogaskerék áttétjével kezdődő leválás immár befejező aktusának halk hóhérpallosa.

Nem figyeltünk oda, pedig a számítógép a nevében hordozza mindazt a démonizmust, amellyel sötét mágiát űz és rabja lett az újkori ember. „Nomen est omen” – magyar változataiban errefelé jobban hat: „A név előjel”, „A név jósjel”.  „Nevében a sorsa.” „A név elárulja”.

Minden az orrunk előtt van, de a következményeket vállalni nem merjük. Pedig aki gyermekei kezébe adja, halálos mérget ad. Hiszen mindenkit magával ránt, aki átitatódik vele. Menthetetlenül.

A nulla semmije valóban halálos vírus.

Magyarkanizsa, 2020