2021. január 26., kedd
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Miért érnek bennünket kísértések?

Kedves Pósa atya!
Azon gondolkodom az utóbbi időben, hogy vajon miért érnek bennünket kísértések. Hogy ezt Isten miért engedi meg? Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha ez nem így lenne. Én ötvenéves múltam, s már különböző helyzettel találkoztam, ahol bizony néha el is estem. Miért kellett ennek így történnie? Ezt nem értem. Szerintem az embernek nincs szüksége a kísértésekre. Köszönöm a válaszát: Attila
Tisztelt Attila!

A kísértés a szó bibliai értelmében a sátán pusztító támadását jelenti az ember és a világ épsége ellen, a mi világunk értelmében pedig háborgatást, zaklatást jelent kényelmünk, nyugalmunk ellen. A bibliai értelemben vett kísértés kitervezője Isten, a végrehajtója pedig a sátán, az ellenszegülő. A világi értelemben vett kísértések kitervezői a vezető emberek, akik parancsaik, rendelkezéseik végrehajtására szólítanak fel minket.
A bibliai kísértések legszemléletesebb bemutatója a szenvedő Jób könyve. Az első fejezetben olvashatjuk, hogy Isten megáldotta Jóbot a legnagyobb jóléttel: hatalmas vagyonnal, jószágállománnyal, tíz gyönyörű felnőtt gyerekkel, jó feleséggel, kedves barátokkal és általános tisztelettel. Egy napon Isten megdicsérte Jóbot a sátán előtt: „Nincs a földön hozzá hasonló feddhetetlen és igaz, istenfélő és gonosztól tartózkodó!” (1, 8). Ez felingerelte a sátánt, és dühösen azt válaszolta: „Add a kezembe, és megverem mindenét, amije van, és meg fog átkozni téged!” „Megengedem, csak az életét kíméld meg! (1, 12) De garantálom, hogy megharcolja a kísértéseket és áldani fog engem!”

A kísértő sátán azután elpusztította Jób egész vagyonát, minden gyerekét, tönkre tette egészségét, ellene fordította feleségét, barátait és minden embertársát. Jób hősiesen megküzdött ezekkel a kísértésekkel, nem fordult Isten ellen, nem átkozta meg, hanem ellenkezőleg, áldotta: „Az Úr adta, az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (1, 21) Isten ezek után még bőségesebben megáldotta minden jóval: nagyobb vagyonnal, szebb és jobb gyermekekkel, és hosszúra nyúló egészséggel és boldog élettel.
Amikor a Miatyánk imában azt kérjük Istentől, hogy „ne vigyen minket kísértésbe, de szabadítson meg a gonosztól”, akkor pontosan azt kérjük, hogy ne tervezzen ki számunkra kísértéseket, és szabadítson meg a gonosz sátán zaklatásaitól. Ha ezt nem kérjük Tőle, akkor Ő számunkra kitervezi a kísértéseket, belevisz minket ezekbe, olyan módon, hogy nem akadályozza meg, hanem megengedi, hogy a sátán mindenféle pusztító szándékkal támadja az egészségünket, hozzátartozóinkat, vagyonunkat, becsületünket, lelkünket. Az igazság az, hogy mindegyikünk ki van téve ilyen támadásoknak, ilyen kísértéseknek.
Mi, emberek szeretnénk teljes jólétben élni, kényünk-kedvünk szerint, védetten mindenféle háborgatástól és zaklatástól. Minden törekvésünk arra irányul, hogy biztosítsuk magunknak a jólétet, a vagyont, az egészséget, és hogy ne veszítsünk el soha semmit és senkit. A gyermekeinknek is kifejezetten azt kívánjuk, hogy nekik jó legyen, éljenek kényük-kedvük szerint, ne szenvedjenek, ne fáradozzanak, ne veszítsenek. Ezért van, hogy amitől legjobban irtózunk, az a szenvedés, a fáradozás és a veszítés. És ugyanezért van, hogy a gyermekeinket irtózatosan óvjuk és őrizzük mindenféle szenvedéstől, fáradozástól, veszítéstől, és minden eszközzel kényelmes és élvezetes életet akarunk biztosítani a számukra.

Ezek alapján érthető, hogy a fenti levél írója, Attila nem érti, miért érnek bennünket kísértések, Isten miért engedi meg őket, miért kell ezeknek történniük. Szerinte könnyebb lenne az életünk, ha nem így volna, és nincs is szükségünk a kísértésekre.
Mégis szükségesek. Azért, mert ezek mentik meg az embert a romlástól.
Az ősi bölcsesség állítja, hogy a lustaság, a semmittevés minden rossznak a melegágya. A nem dolgos, hanem kényelmes, élvezethajhászó élet nem boldogítja, hanem megrontja az embert. Pál apostol írja egyik levelében: „A pogányok hiúságon jártatják az eszüket. Sötétség borult az értelmükre. Érzéketlenné váltak, átadták magukat a fajtalanságnak, és haszonlesésből mindenféle tisztátalan tettet elkövetnek.” (Ef 4, 17–19). A lustálkodásban, a kény és a kedv kielégítésében, az időt pazarló, a talentumokat eltékozló életmódban az emberben elburjánzik a gőg (felsőbbrendűnek képzeli magát), elönti a harag (amikor valami munkát kívánnak tőle), felfűti a bujaság (fokozza az élvezeteket), rátelepszik a közöny (érdektelen minden iránt), marja az irigység (szemlélve a tőle sikeresebbeket), fojtogatja a féltékenység (molesztál, zaklat), gyötri a kapzsiság (mindig több kell neki), fagyasztja a fösvénység (sajnál adni).
A vagyonban bővelkedő, aki azt mondogatja magának: „Nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!” (Lk 12, 19), elveszti a lelkét, kihűl belőle a szeretet, érzéketlenné és könyörtelenné válik. A lusta, a nem fáradozó, a kényét-kedvét kielégítő ember gonosz és kegyetlen. Nem sajnálja munkaadóját és jótevőjét, gonoszul gyűlöli nyugalmának háborítóit.

A talentumokról szóló példabeszédben az úr azt mondja annak a szolgának, aki elásta a rábízott talentumot, hogy ne kelljen munkaadójának dolgoznia pénzének kamatoztatása végett: „Te gonosz és lusta szolga!” (Mt 25, 26) A lusta, semmittevő ember gonoszsága abban áll, hogy rossznak, igazságtalannak, „kemény embernek” (25, 25) minősíti gazdáját, aki munkát, hasznos munkálkodást kért tőle,és ezzel merészelte őt nyugalmában háborgatni. Ugyanilyen gonoszságról árulkodik annak a gyereknek vagy fiatalnak a haragos kitörése szüleire, tanáraira, akik munkára, tanulásra szólítják fel őt, és ezzel merészelik kedvtelésében háborgatni. A háborítatlan, zavartalan, nyugalmas, élvezethajhászó élet a gonoszság melegágya.
Isten nem hagyja, hogy a jólétben, lustaságban élő ember ilyen értelemben megromoljon. Kísértéseket tervez ki neki, fájdalmakkal háborgatja, rászabadítja a sátán pusztító zaklatásait, hogy együttérzővé tegye, és küzdelemre, fáradozásra, munkálkodásra kényszerítse.
Az egyik hittanórámon egy 10 év körüli kisfiú élvezettel csipdeste mellette ülő társát, és egyikünk könyörgésére sem akarta abbahagyni. Erre odaléptem hozzá, és óvatosan belecsíptam a karjába. „Jaj, ez fáj!” – kiáltott fel rémülten. „Neki is fáj, amikor csipkodod!” „Én ezt nem tudtam. Engem még senki nem csípott meg.” – mondta elgondolkozva. Hát ezért volt szükség erre az én kísértésemre, háborításomra! Így tudta meg, mit jelent szenvedést okozni, és így válhatott együttérzővé bántalmazott társa iránt.

Az Istentől ránk bocsátott kísértésekre azért van szükség, hogy engedelmessé és együttérzővé tudjunk válni. A küzdelemre kényszerítő háborítás képesít minket engedelmességre, amikor Isten vagy szüleink, tanítóink, vezetőink munkára, tevékenységre, talentumaink kamatoztatására szólítanak fel minket. A fájdalmat okozó zaklatás képesít minket együttérzésre a jólétükben megkísértett, nyugalmukban felzaklatott, kényelmükben felháborított, szenvedő és nélkülöző embertársaink iránt.
Még Isten Fiának, Jézus Krisztusnak is szükséges volt, hogy minden kísértés rászakadjon, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és eljutott a tökéletességhez.” (Zsid 5, 7–8) „Ő részvéttel tud lenni gyöngeségeink iránt, mert hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett.” (4, 15).

A kísértésekre minden embernek szüksége van, méghozzá azért, hogy ne váljon lustává és gonosszá, hanem munkálkodásra és együttérzésre képesüljön. Ha mentesülni akarna a kísértésektől, úgy, ahogy fenti levelünk írója szeretné, akkor hittel kell imádkoznia a mi Atyánkhoz: „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” Jézus ezt imát kifejezetten megparancsolta: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Lk 22, 40)
Tisztelt Attila, vagy megértéssel fogadja el a mindennapi kísértéseket, vagy hittel kérje Istentől, hogy ne vigye bele Önt ezekbe, hanem szabadítsa meg tőlük! Imádkozzon, hogy ne essen kísértésbe! Legyen ilyen módon mindenképpen nyugalmas élete, akár kísértéseket szenved, akár mentes ezektől!

László Atya