2021. január 15., péntek
EGY GYAKORLÓ APA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Nimfákkal és zongorával a csend ellen

A reggelek egyre csípősebbek, ezt főként a suliba tartó bringázáskor vettük észre a gyerekekkel, ezért átkapcsoltunk téli üzemmódba. A kerékpárokat szépen kivontuk a forgalomból, és reggelente autózunk az iskolába, nagy „örömünkre”. Azért nem örülünk ennek annyira, mert egyrészt a gyerkőcök szeretnek bringázni, másrészt pedig mire az autóval kivergődünk a reggeli dugókból, és parkolót találunk, az több időbe telik, mintha biciklivel tekertünk volna el az iskolába.

A család újabb tagokkal bővült, két nimfapapagáj érkezett, ennek természetesen a gyerekek örültek a legjobban. A madárkák addig csendben voltak, ameddig nem szokták meg az új otthonukat, utána azonban rázendítettek. A gyerekek körberajongták őket, aztán lassan, de biztosan megjött a papagájok hangja, csicseregtek, sipítoztak rendületlenül. Amíg melegebb volt, kint tanyáztak a teraszon, most azonban beköltöztettük őket. A gyerekekkel jöttem haza pár nappal ezelőtt, és az épület bejáratában már hallottuk kedvenceinket. Őszintén szólva, megfordult a fejünkben párszor, hogy „elimináljuk” őket, voltak „kritikus” pillanatok, amikor vinnyogtak nyakra-főre, de aztán vettünk nekik mászókákat, hintát, és most elvannak szépen. A nimfák „lehalkítása” nemcsak mi miattunk volt fontos, hanem a szomszédok miatt is. Az épületben ugyanis él egy-két gyengébb idegzetű személy, akikkel már meggyűlt a bajunk ez alatt a két hónap alatt, amióta átköltöztünk.

Beköltözésünk után a gyerkőcök nekiláttak a zongorázásnak, és pár percre rá valaki elkezdte verni a falat, vagy a plafont, fene tudja. Pedig nem a pihenési időszakban muzsikáltak, hanem délelőtt 11-kor. Természetesen, mondtam nekik, hogy szabadon zongorázzanak, nem tehetünk mi arról, hogy valaki ideges. Aztán pár nap múlva egy boríték várt a postaládában, amelyben az épület gondnoka aláírásával figyelmeztetést kaptunk, hogy itt bizony tilos mindenféle zeneeszköz használata, és ha tovább zenélnek a gyerekek, akkor büntetés vár ránk. Az aláírásból azonban semmi sem volt kivehető, és egy név sem szerepelt benne. Mivel tudom az önkormányzat szabályzatát a házirend betartására vonatkozóan, elmentem a városi felügyelőséghez, ahol először azt mondták, a levelet fenyegetésként lehet felfogni, és akár be is perelhetem, de mondtam, én inkább a megbeszélésnek vagyok a híve. Ezért kikeresték, ki az épület gondnoka, adtak egy telefonszámot, majd fölhívtam a gondnokot, aki mint kiderült, valójában nem végzi ezt a feladatot, hanem a férje… Lényeg a lényeg: elmondta, van egy „problematikus” idősebb nő, aki a gondnokot is rendszeresen „fárasztja”, de nekem azt mondta, esze ágában sincs bennünket feljelenteni, és ezt a levelet is csak azért írta, hogy aztán lefényképezze, és megmutassa az „idegmaminak”, hogy végre leszálljon róla egy kicsit. A gondnok azt is megígérte, hogy rövid időn belül beszél az illetővel, mert nem tűri tovább a cirkuszolását.

És valóban, azóta a gyerekek boldogan kalimpálnak a zongorán, nincs dörömbölés a falon, a nimfák is azért megeresztenek egy-két szólót, de senki sem panaszkodott, úgy tűnik ezt is sikerült megoldani.

Az „idegmami” pedig, ha tökéletes csendre vágyik, akkor vásároljon a hegy tetején egy házat, ne a lakóépületben rapliskodjon. Habár van egy érzésem, hogy ott meg a harkályokkal gyűlne meg a baja.