2021. január 27., szerda

Az alapító

Dr. Papp György nem kis elkötelezettséggel állt a Kanizsai Írótábor élén

József Attila Könyvtár, Magyarkanizsa  (Gergely József felvétele)
József Attila Könyvtár, Magyarkanizsa (Gergely József felvétele)

Ha létezne a lokálpatriótának az elfogadottnál „enyhébb” jelentése, ami tartalmazná a szűkebb pátriához kötődő ragaszkodást és büszkeséget, a régi értékek megőrzését és az igyekezetet új teremtésére, de mindezt mégsem szándékozná a nemzeti vagy globális értékek fölé helyezni, máris könnyű lenne akár egyetlen szóval is jellemezni a magyarkanizsai Papp Györgyöt és túl korán lezárult munkásságát. Mert a tudós ember nem lehet elfogult még szülőföldjével szemben sem, sokat tehet viszont érte ragaszkodásból eredő kötelezettségérzetből. Tett is, s igen gyakran nem is indokolt elválasztani „lokálpatrióta” munkásságát a tudományostól. Érdemes idézni egyik méltatásából, amely igen pontosan világít rá akár egész életművére: „Tudományos és társadalmi opusának tárgyköre nem kötelezően a szűkebb értelemben vett Szenteleky Kornél-i couleur locale (puszta helyi színek), hanem a színek, helyi értékek, az európai és egyetemes magyar kulturális szempontok (pozitív) értékelése volt. Ugyanis tudományos, kulturális és társadalmi értékeink, ha lokális forrásúak is, nem csak lokálisak, s ha igazi értékek, márpedig igaziak, akkor mindenképpen egyetemesek.”

Így hát a fiatal Papp tanár úr, miután kitanulta a lakatosszakmát, és túl volt a gimnáziumon, magyartanár lett, és indulhatott volna Kanadába öt évre gimnáziumi tanárnak, mégis maradt, és évtizedekkel később azt fogalmazta meg, hogy „ma” is – nyugdíjba vonulása táján – úgy érzi, itthon kellett maradnia. Persze ilyenkor az az igencsak nehezen megválaszolható kérdés is fölmerül, hogy inkább válik-e a közösség hasznára a tudóssá növő vidéki, ha pezsgő szellemi központba távozik, vagy inkább egyféle kétlakiként azon munkálkodik, hogy vidéki szülőhelyén is gyarapítsa a szellemi életet.

Szeptember van, amikor a Kanizsai Írótábor az évtizedek folyamán összegyűlt emlékek sokaságát idézheti – az ideire majd az átkos világjárvány fog emlékeztetni –, az íróvendégek helyett mégis inkább a vendéglátó Papp tanár úr alakját idézem föl, merthogy nyolc esztendőn át nem kis elkötelezettséggel állt a kanizsaiak legismertebb, nemzetközi rendezvényének az élén. Kevésbé talán az újítás szándéka, inkább a folyamatos igény hozta létre akkoriban, 1996-ban a Kanizsai Szociográfiai Műhelyt. A szociográfia mindig időszerű volna, csak ne lenne rettenetesen nehéz műfaj, ami a kutatás, terepjárás, gyűjtőmunka mellett írói tehetséget is igényel. Vagy miként Papp György fogalmazta meg: „A szociográfiának nemcsak igaznak, hanem szépnek is kell lennie, tehát írók nélkül nem megy.” A műhely legfőbb célul azt tűzte ki, hogy a rendszerváltás idején dokumentálja a leáldozóban levő szocialista korszakot – a magyar parasztcsalád és a polgár életét, az elvándorlást, a kisváros mindennapjait stb. –, mielőtt a változások elsöpörnék. (És már tapasztalhatjuk, hogy lassacskán homályba vesznek, gyakran megörökítetlenül, a múlt jegyei.) Papp tanár úr pedig nemcsak a műhely vezetésére szorítkozott, hanem a magyarkanizsai községben az érdemi munkát is szervezte, írt és szerkesztett, így jött létre tizenhat szerzővel az Adryantól Adorjánig című kötet.

Amennyiben a „helyi színeket” keressük a munkásságában, jóval korábbi időszakra kell visszatekintenünk. Sokoldalúságára mutatnak rá a múlt század hetvenes éveinek közepétől kiadott könyvei. A Visszapillantás című Kispiac történetével és művelődéstörténetével foglalkozik; a nyolcvanas évek elején és végén következett két kötetben a Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára; a kilencvenes évek közepe táján pedig a Betlehemnek nyissunk ajtót! Az első helytörténeti kötet, a második nyelvészeti, a harmadik pedig néprajzi vonatkozású.

Érthető okokból a horgosiak örömmel fogadták Papp tanár úrnak azt a kutatását, amely Bartók Bélának 1906-ban a faluban végzett népdalgyűjtési eredményeit és körülményeit dolgozza föl. Nem kisebb örömül szolgált a kutató számára sem, amikor a Bartók-archívumban föllelt több mint tíz lekottázott horgosi népdal közül egyen az énekes neve is szerepelt: Szaniszló Matild, 18 éves. „Akkor döbbentem meg igazán, amikor kiderült, Szaniszló Matild az én nagyanyám volt, a legidősebb Papp György felesége. Ő énekelt Bartók Bélának, hangfelvétel is készült róla” – mesélte unokájának egy iskolai interjúban.

Bizonytalan és kilátástalannak tűnő volt a múlt század utolsó évtizede a délvidéki magyarság számára, miként a háború szociológiájának és pszichológiájának elemzésével is bizonyosan nem várt következtetésekre jutnánk. Meglepőnek tűnhet a fiatalok rendkívüli érdeklődése a táborozások iránt, és talán az is, hogy a vészterhes idők – kivárás helyett – új kezdeményezéseket, közösségi építkezéseket hoztak, utalva arra, hogy a jövő „nincs fölfüggesztve”, csak a jelen. Papp György ezekben az években nemcsak az írótábor szervezésében és a szociográfiai műhely megalapításában vállalt vezető szerepet, hanem a betiltott helyi lap után 1994-ben alapító főszerkesztője lett az Új Kanizsai Újságnak, majd egy év elmúltával alapító elnöke az Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesületnek. Tevékenykedett a kanizsai monográfia főszerkesztőjeként, valamint szülővárosában nyelvjárási és néprajzi táborokat szervezett diákoknak és egyetemi hallgatóknak. A kulturális életnek tehát nem alkalmi, „beugró” szervezőjeként dolgozott Magyarkanizsán, hanem sokoldalú építőként, aki kétségkívül hitt közösségének a jövőjében.

S bár sok-sok vállalása mellett kevés szó esik a hivatalosan főállásnak számító egyetemi tanári munkájáról, amikor a sorozatos intézmény- vagy szervezetalapításai kerülnek szóba, azt sem hallgathatjuk el, hogy az újvidéki Magyar Tanszéken az ő közreműködésével és irányításával nyílt meg a fordítói szak, ő alakította ki a tantárgyakat, majd tanította azokat. A Kanizsai Szociográfiai Műhely élén 2002-ben kezdte meg a magyar nyelvi korpusz vajdasági részének begyűjtését és földolgozását – befejezetlen s talán befejezhetetlen hatalmas vállalkozásként.

Helyi kötődései egész munkásságának jellegét megszabták. Még a szólásokról és közmondásokról készült doktori értekezése is családi forrásból ered, hogy kiterebélyesedjen egész Bácskára. Munkásságában a tudomány sohasem vált el a „mindennapi élettől”. Matijevics Lajos ezt az emberközelséget így fogalmazta meg: …a nyelvi szerkezetek, a nyelvi elemek mögé mindig odacsempészi az embert, s mindig úgy tudott (és akart) megszólalni, ahogyan egyre növekvő igényei megkövetelték tőle. Erkölcsi, esztétikai tisztasággal dolgozott, döntő élménye a mi világunk feltárása volt.

Erkölcsi szemléletére, ami kétségkívül egész munkásságát irányította, maga Papp György is rávilágított: „Negyven éve már, hogy szűkebb hazánk falvait, tanyáit járom, és száz és száz okos, kristálytisztán gondolkodó emberrel találkozhattam, akik érnek annyit az ő világukban, mint akármelyik tudós, művész a magáéban.”