Mint oly sokaknak, az idén nekünk is meghiúsult a tengerparti nyaralásunk. Eldöntöttük azonban, hogy nem engedjük eluralkodni magunkon a csalódást: a szabadságunk ideje alatt olyan helyekre utaztunk, amelyeket már évek óta meg szerettünk volna látogatni. A kéthetes „bakancslistára” felkerült a palicsi állatkert is. Valamikor gyerekkoromban jártam ott, és mára már csak a bejáratnál tornyosuló hatalmas, színpompás növényekből álló pávára emlékeztem…
Megérkeztünk Palicsra! (Fotó: Tóth Roland)
– Megnézzük, áll-e még a palicsi páva – mondtam gyerekeimnek. Bár a budapesti állatkertet már többször is megjártuk, a vajdaságiban Dávid még sohasem volt. A tudatalattimból elősejlő óriáspávára Emőke nem emlékezett, bár ő hat évvel ezelőtt megjárta a palicsi csodát. Roli viszont tudni vélte, hogy évtizedek után is ugyanazon a helyen őrködik az állatkert védjegye.
Elindult hát a „találjuk meg a palicsi pávát” elnevezésű rögtönzött játékunk. A rendkívül jutányos családi belépő kiváltásánál kicsit kiábrándított, hogy a látogatáshoz nem járt térkép, és megvásárolni sem lehetett. A fanyalgásom azonban már az első kereszteződésnél feloldódott: hatalmas fehér tappancsok mutatták ugyanis, merre ajánlatos indulni: az elkövetkező fél napon át a láthatatlan „bigfoot” kalauzolt bennünket a 10 hektárnyi területen. A képzeletbeli nagylábú hihetetlenül jól szervezett útvezetőnek minősült: nyomában haladva az itt lakó több mint 65 állatfaj többségét felfedeztük, és 270 fajta növényt is megcsodálhattunk.
A halak, békák és teknősök mocsári világából kilépve egy vízesés alatt hűsölő barna medve került a rajongásunk középpontjába. Az őt körülvevő barlangok és tavacska messzemenően meghaladta azokat a körülményeket, amelyekben az egyik elődje élhetett Palicson: a macinkat védő kőfallal szemben ugyanis a mai napig őrzik azt a ketrecet, amelyben 70 évvel ezelőtt az állatkert első lakója kapott helyet. A régi képeken szintén egy barna medve pózolt.
A növényrengeteggel benőtt emlékhely mögött hiába igyekeztünk megkeresni a hirdetőtáblára felrajzolt párducokat: a déli hőségben inkább árnyékosabb helyre költöztek. A hiénák is igyekeztek elrejtőzni előlünk, ám Emőke sasszemei csak kiszúrták az álcázott, szerinte aranyos dögevőket...
A bújócskát követően egy oroszláncsapat délutáni családi cseverészésébe csöppentünk bele. Hihetetlen volt látni, ahogyan a számukra kialakított méretes helyen mily beleéléssel tárgyalják meg egymás között a napi teendőket. A sztyeppék királyainak bőgése még sokáig kísért bennünket: a kicsit odébb legelésző zebrák azonban nem zavartatták magukat. A mellettük tornyosuló faépítmény oly hívogatóan hatott, hogy a fiam és én azonnal meg szerettük volna mászni. Kiderült azonban, hogy a valamikor zsiráflesként szolgáló építmény felújításra szorul, így a méretes falépcsőt lezárták. Dávid egy cseppet sem volt csalódott, hisz a magaslat helyett föld alá bújva leshette meg a szurikátákat, a mellette levő barlangocskában viszont óriási tarajos sülöket fedeztünk fel. A gazellák és az antilopok már annyi élményt jelentettek, amelyet kénytelenek voltunk a velük szemben levő méretes játszótéren „kipihenni”…
Míg Dávid egyik szerről a másikra vonszolta a közel sem olyan lelkes nénjét, addig mi Rolival csendesen megállapítottuk, hogy bár látszólag több évtizedesek a játszótér elemei, még sincs köztük egy sem, amely elromlott volna, vagy veszélyes lenne a kicsik számára. Ráadásul jó nagy területen futkározhatnak a gyerkőcök… A játszótérről kialakított véleményünket szinte az egész állatkertre is vonatkoztathattuk: bár látványos, új elemek nincsenek, nagy befektetéseknek nyoma sincs, ám annál inkább szembe tűnik a gondos fenntartás. Mindenről lesüt az itt dolgozók odaadása és a munkájuk iránti szeretete.
És ekkor még nem is sejtettük, mi minden vár még ránk: Roli elragadással járta végig az afrikai bölények, szürkemarhák és a watusi marhák között vezető utat, mi pedig kimondottan élveztük a lápos terület felett vezető „felüljáró” látványosságait: a szarvasok, őzek, struccok és lámák után oda-vissza voltam az alattunk legelésző punk frizurás alpakáktól. Az állatkert hátsó területeinek bejárását követően újra pihenőt tartottunk: a padokról bámultuk a manökenként pózoló kétpúpúakat.
Egy kis szusszanás után tovább követtük a bigfoot nyomokat: látszólag üres, ám jól védett ketrecek előtt vezettek el bennünket. Először csak az orrfacsaró bűz árulkodott arról, hogy itt valami veszélyes bújik meg a fák sötétjében, ám később sikerült elkapni egy farkas és egy sakál messzi tekintetét is. Odébb azonban sokkal bolondosabb világ fogadott bennünket: Dávid elragadtatva ugrált a majmok és makik társaságában, de nagyon élvezte a fehér oroszlánok és a tigrisek látványát is. A kenguruk és a haflingi kislovak pedig külön élményt jelentettek.
Egyszer csak a filmbéli Jurassic Park óriási madárketrecének mása tornyosult előttünk: hihetetlen volt közelről is szemügyre venni az ég királyait. Az egyik óriásfélgömbben sasok sorakoztak büszkén, a másikban viszont keselyűk gubbasztottak a megszaggatott húscafatok felett. A félelmetesen fenséges tapasztalatot pillanatok alatt feloldották a papagájketrecek, melyekben méltóságteljes pávák is sétálgattak. Egyből eszünkbe is jutott a mi kis játékunk, és az, hogy továbbra sem találtuk meg az emlékeim virágpáváját. Már szinte le is mondtunk róla, amikor a kijárat felé lépkedve megpillantottam a színpompás tollakká alakított ágyásokat. A fák árnyékában megbúvó óriáspáva közel sem tűnt olyan hatalmasnak, amilyennek gyermekkori emlékeimben őriztem… De továbbra is ezer színben pompázott és büszkén viselte fején a szirombóbitát.
A páva, amely évtizedek óta egy helyen áll, és méltóságteljesen őrzi a természet értékeit, jelképként hirdeti az állhatatosságot, a kitartást és a gondoskodást. Mindazon értékeket, amelyek 70 éve tartják a lelket a palicsi állatkert gondozóiban. Köszönet nekik a családom, a közösségünk és minden jószándékú ember nevében!
