Üszkös lábú, csorgó nyálú
kutya követ, s tépi le rólam gatyám,
mely amúgy is foszlásnak indult már.
A ragyogás tovatűnt, ahogyan
egy fehér törpe fekete lyukká lesz.
Te már – úgy hiszem – soha nem leszel sehol,
csak belül égő tűz, pokol.
Oly borzalmas ez, mint kofák szoknyáinak halszaga,
vér-ízű, vár-erős, húsba maró, savanyú és
tagadhatatlanul szomorú.
Lel engem kín, s kérlek
Ne hagyj már elveszni, szabadíts fel,
gondolataidból is végképp törölj el.
A felszínen rezzenéstelen üresség, pókerarc,
kifejezéstelen japán mosoly, rituális maszk,
ám alant továbbra is aljas tüzek égnek benned,
perzselőn, bután, mohón és alattomosan.
Mindenné tehettelek volna, s most – ígéretemhez híven
– megteszem.
A némaság bölcsője felvillan még egyszer, s elvakít,
mint roppant csillagok. Megtorpanok
s tántorgok gigászi vágyam gigászi kohójának gigászi
terhe alatt.
Mivel Istent keresem éppen,
megdöbbenek,
hogy a tükrödben nézve téged
nem lelem épen.
