Mivel nem jártam a jövőben, és az orrom előtt ment el a villamos, amin az édesanyám ült, és vitte magával az eladott újvidéki lakásunk árának háromnegyedét, nem tudtam, hogy mi fog következni azután, mivel nem jártam még a jövőben, azt sem sejtettem, hogy a mostohaapám bemocskolja a nevem, s azt sem, hogy Mikót majd helyettesíti Piko, és mindkettejüket egy Vas (Ferrum) nevezetű, vidéki külsejű s hozzáállású testedző, de azt sem, hogy ez a villamoslekésés miatt nem lesz lakásom Pesten, amely már akkor öreg volt, mint a Biblia, és dohos... Bomlottak azonban még a kis szőkék utánam akkoriban, s attól sem kellett tartanom, hogy elbírok-e még öttel az adott (tűzforró július) hónapban, vidám legény módjára az este az utam a Móri felé vettem. Bent marcona egy társaság ült, vagy, éppen, állt, ki hogy, kedve, szeszélye és lehetőségei szerint. Arthur Hoffmann 1906-tól 2008-ig terjedő életében kiadott egy egész egzisztenciámra óriási hatással lévő könyvet, a címe Bajkeverő csodagyerekem volt, épp ezt lapozgattam az egyik sarokhoz közeli asztalnál, míg zuhogtak belém a hosszúlépések, és arra jöttem rá, hogy szürkének akkoriban nem szürke, s a sivártól nagyban különböző (egyáltalán nem sivár) életem lehetne még színesebb is.
Miután Évácska és Miloš Forman az este épp valami gyűrődés folyamán távol maradtak életemből, és míg Fácska telepatikus kapcsolatot létesített egy ménesre való fehér musztánggal, Szupermárió és Dzsekk társaságában, én meg nem akartam gyógyfürdő-estét venni a Gellértben, fogtam magam, és felruccantam Szószékhoz, megnézni, hogy ityeg.
Hát ityegett, lassan is, gyorsan is, Amstelek és gut, besser, Gösserek társaságában is, és északi fények villantak a konyhában, de mivel épp kedvemre való volt az éjszaka illata, épp tovább akartam állni, amikor lihegve, csuromvizesen, látszólag szélütötten, berobbant Ropi, és azt rebegte. – Vizet! Viiiizet!
Na, mitől van ez ilyen szépen készen? – gondolkodtam el, de tudomásul kellett vennem, hogy morbidul életízűre sikeredik az estvém, az attrakció én magam vagyok, az elveszett golyó én magam lennék ebben a sztárparádés hogyishívjákban, minek írnék én, kis marha csacsi az 5G-hálózat kancerogén, infrahullámos hatásairól, ha szépen kiáshatok egy 1 méter széles és 2 méter mély ágyat magamnak, melyben örök álomra hajthatom majd a buksi fejem, úgyis rám talál majd az örök kikelet-boksz, és mit sem kell tudnom a robotok önállósodásáról… és közben megszólalt az ószeres cigány az utcában, hangosbemondón nyomta, hogy „Ócskavasat veszek!!!, ócskavasat vásárolunk!!!”, olyan beleéléssel, hogy hirtelen azt hittem, reggel van, pedig este tíz után ez akár még csendháborításnak is elment volna.
Miután, tehát, Hoffmann úr gombafajtákkal és anyarozzsal kísérletezgetett, sikerült szintetizálnia egy fölöttébb érdekes szubsztanciát, amelyet később elnevezett „bajkeverő csodagyerekemnek”. Nem tudom, vajon lehetett-e ennek a szubsztanciának vajmi szerepe abban, hogy 102 éves korában halt meg (a Wikipédia szerint), de mint szabadgondolkodó, ennek esélyét nem zártam ki, és, úgy döntöttem, magam is kérek majd a hidegrázós Ropi zsebének tartalmából. Ahogy esik, úgy puffan-módra belekotortam a fogason lógó kabátja zsebébe, de ócska porok helyett nem találtam semmi mást a szakadni-kész bőrkabátjában, úgyhogy Virág segítségére szorultam, aki Hollandiában modelleskedett közben, és egy festőhöz ment férjhez később. Virágocskánk, aki azt állította, a fiát Barnának fogja elnevezni, előállt hát haptákban, előkanyarított egy Astérix-képkockára hasonlító valamit, persze, kértem belőle, igen, még, mééég, adcsakide, a Bátyi majd megirigyli…
Aztán elhasaltunk a Novus-hotel pázsitján, és gügyöggettem valamit, talán, nem egészen emlékszek mindenre, de a sziporkázó fények játékához képest a Star Wars elég vacak egy show-nak hatott.
Nézegettem jobbra-balra-föl-le a fejemből ki, ami egyszerre megnyúlt, megérintette a hotel falát a parkból, majd körbe-körbe, karikába hajlított a zsenge kundalini-kígyó, amit azzal kompenzáltam, hogy egy nemlétező C25-ös Mercedes CD-lejátszóján hangosabbra állítottam a Slayert, mindegy, hogy előtte épp Chet Baker szólt volna (úgyse szerettem), és későbbi vad örömömre, akadt pár huncut fiatal, aki fabrikált egy Chet Fakert is, aki a Talk is cheap 2014-es kiadásával próbálta magát népszerűsíteni a neten…
Milyen jövő, mit akarhattam volna én 1993-ban a Tilos rádió adásain kívül?...robogott a kombi, és akárhova tekertem a tuning-gombot, újra és újra előjött a d’n’b a hullámhosszon, dervistáncot járt az egész világ, és ki hitte volna a kilencvenes évek elején, hogy 2020-ra így beüt a krach…már megint elfelejtettem a kalózmaszkom, szóltam Virágnak, aki nagyokat röhörészett, míg a szemközti, odvas fa torkán tejszín nedv csorgott, és úgy álltak a fák, ahogy a szétvetett lábú asszonyok…Ideje konszolidálódni, Melák úr, megyünk a Zöldpatronba, és ott bizony viselkedj lesz a neved!! – visított rám egy orchidea és egy languszta keveréknek tűnő lény a jázminillatú bokrok közül, és mit volt mit tennem, észre kellett vennem, hogy hopp! – ez valami ütős volt…
Ahogy Virágocska szépen befeszített előttem, kiittam volna minden életnedvét egy mindent-vivő bámészkodással, de előretörtek a harckocsik és a könnyűlovasság, és richtig észre kellett vennem, hogy Észak irányából meg valami bamba, de jó szándékú németek támadnak, igen, a rég-elsüllyesztett kalózhajóm kísértetei mind-mind felém nyomulnak, és mától fogva a nevem: Az Elveszett Golyó.
Elveszett Golyó, fordulj jobbra! Most balra át! – hangzottak a parancsok az időközben nonsalant megjelent skorpiók és sellők táborainak irányából, és a guszta teliholdját neki, már megint elfogyott a Steffl. Hiába, a nyárvégi estvék már csak ilyenek…várhatsz a télen, vagy talán még jóval előtte egy szép, nagy robbanást, vagy azt, hogy jókedvedben csótánynak néznek, és megmérgeznek, meg félkézzel szerválnak egy olyat, amitől Szárszónál nekem jön a vonat. Megjelent pár ősmedve, csiklandozva ízlelőbimbóimat szőrös talpával, néhány karakán borotváltfejű alvázhegesztővel karöltve, és elénekelték, amíg még magamnál voltam a picicsibe-menj-aludniááááám,/ mertateidőődmáárleeejááárt-ot, és sikongva, majd brummogva, valamily táborokról és óborokról zümmögtek a sarlatán unikornisok, de ezt felírtam a közelgő augusztusközép számlájára, és vidáman bandukoltam a szörnyű elmúlás karjaiba. Muzika, tuš! – kiáltotta el magát egy kemény, maszlagtalan hadnagy-férfihang, és tudomásul kellett vennem, hogy hiába az elfuserált negyvenhat évem, lassan össze kell, hogy pakoljon ez a vándorcirkusz, és a hullámmosta márványlépcsők, amelyek a kikötő legaljához szegezék tekintetem, lassan a mindenszentek ködébe vesznek, s mehetek majd elől, a holtak élén én is, a megváltó technomessiás kloakáján át, circa száz-száztíz év lemaradásával, de korszerűen, a pokolba.
*novella, szabadfogásban
