14.
„Minden megvolt: mielőtt még meglett – volt.” (Kondor Béla)
Spanyolviasz
Hogy van-e valami új a nap alatt? Nagy általánosságokban megállapíthatjuk, hogy a Teremtés óta valójában semmi „lényeges” nem történt. Az élő/élhető világ úgy kerek és teljes, ahogy van: tökéletesen funkcionál, harmonikusan működik. Ami benne történik, az oki-okozati összefüggések kényszeréből terem(tődik), sarjad: de ha górcső alá vesszük, akkor az általános működési elven kívül rengeteg mást is megmutat.
Emberi szemszögből nézve természetesen mindig volt és lesz is új a nap alatt. Mi másképpen működünk: folyton a változó, az épülve pusztuló, a megújuló, élhető vagy épp élhetetlen körülmények közé keveredett emberi közösségekben, a fejlődő, leleményes társadalmi kultúrák környezetében éljük meg az örökkévalóságot. E közösségek az egyesített művészeti világ megalkotásával a különlegességek kategóriájába tartoznak, az viszont a folyton megújuló meglátások melegágya is. A szellemi, filozofikus vagy vizuális meglátásaink korok szerint lehetnek természetesek. A történelem során azonban gyakran szándékkal erőltetettek vagy erőszakosan diktált „közösségiek”. Lehetnek kanonizáltak, zárt forma- és motívumrendszerűek, de kifejezetten egyéniek, egyediek, tehát eredetiségük miatt különlegesek. Miként manapság, amikor már nem az örök érvényű magasztos cél érdekében élünk. Az egyén érvényesülése mostanság minden közösséginél fontosabb lett. Elaprózódott minden. Az esztétika forradalma több mint száz éve zajlik, s ez idő alatt jobbára már az egységes törekvések igéit is elfelejtettük: közösség, őszinte, egymásért…
Szabad vadászat
Ma már nincsenek megkötött, kövesedett, kötelezővé tett szabályok, megfellebbezhetetlen, makulátlan és tisztán kiénekelhető kánonok és egységesített szabályrendszer. Mára szinte csak az egyéni művészi meglátások, a személyes gondolatok és magánértelmezések vizuális megnyilvánulásai érvényesülnek. A klasszikus értelemben vett esztétikumot már csak a véletlen tendenciák variábilis elérésében láthatjuk érvényesülni. A művészetben az avantgardizmus óta nincsenek követendő, egységes szabályszerűségek és törekvések. Legjobb esetben is: a szerteágazó művészi törekvések csupán besorolhatók valahová, valamely bugyrába a feltétlen újító szándéknak. A művész különálló egyedi esztétikumérzettel rendelkező magányos vadász lett, immár nem nélkülözhetetlen ízlésformáló tudora a tanácstalan társadalomnak. Az elszabadult globalizmus leple alatt nincs felismerhető barát vagy ellenség, és nincs komoly egységesség. A szubjektív látásmód eluralkodott, a sokféleség szinte terrorizálja a társadalmakat. Ki a megmondója, hogy a rapszodikus körülmények között vé(le)tlen vagy különleges szándékkal manipulált közösségi törekvések hová lettek, s miért nem azok érvényesülhetnek? Mert a törekvések valóban egyediek: egyéni vélemények által korlátozott érvényességgel bírnak a művészek. A sors azonban nem kegyes hozzájuk. A régi mesterek csupán a tehetségükkel, a megszervezett különleges megbízások és megmérettetések által vívhatták ki maguknak a halhatatlanságot. A mai világban elszaporodott művész(et)ek sziporkáznak, csakhogy hiába záporoznak és kavarognak, olyanok, mint a langymelegben hamar szétolvadó hópihék…
Ember legyen a talpán, aki ezt a sokféleséget befogadni és megemészteni képes.
Diktátumok vagy diktatúrák
Az egyén forradalma, a rebellis eszméi, azaz a gyakran csak sarkító látásmódja, szélsőségesnek tűnő megfogalmazásai nem most váltak szokásjoggá. Már évtizedek óta érvényesülnek (vagy csupán látszanak érvényesülni). Nincs ezzel nagyobb baj: még az uniformizáltságok is eredetiek akarnak lenni. De az elaprózott meglátások, vélemények, törekvések… a szétszórtságuk ellenére is mutatnak hasonlóságokat: tömörítéstendenciákat. Némi zűrzavart okoz a megértésük, hiszen az egymásnak gyakran ellenfeszülő kizárólagos próféciák csupán a véleményformálás szabadságának mesterségesen felhevített hő- és hatásfokával, és nem az azonnali meggyőzés erejével bírnak. A huszadik század első és második fele is – némi kitételekkel – erről szólt. A művész elsősorban vagy csupán a saját szabadságmeglátásait érvényesíti, kristálytisztának tartja és érvényesíti is a (nem mindig) fennkölt gondolatait. S közben, időszakonként mert beszűkült tudatú is lenni. Így a szocrealizmus eszméje is a csökönyös előregyártott ideológiából és a tömöríthető/tömörödött baklövésekből nőtt „autentikussá”. Kétségtelenül erőteljes stílusát a beszűkült látásmódú művész leképezései tették feledhetetlenné. Enynyi Marx Károly, Lenin, Sztálin és Mao… aligha születhetett volna, ha nem kézi vezérlés alatt tartják a szocialista eszmerendszer agymosó iskoláját.
Lehetséges, hogy a háttértendenciák ugyanúgy megvannak. Csupán alkalmas pillanatra várnak, hogy a társadalmi idomítások és alakulások sodrából kifejthetők legyenek. Akár a közelmúlt, akár a régmúlt nagy pillanataiban kifejtett eszmeegyesítő erőfeszítésekre, diktátumaira vagy diktatúráira is gondolhatnánk szabadon. Bizonyára minden, ami valaha volt, megismétlődhet, nem ugyanúgy, de hasonlóképpen. A ciklikusság hosszú távú rendszerét azonban a rövid emberöltőnyi életünk során nehezen észleljük, ismerjük (f)el.
Új szenzibilitások, avagy az újrateremtések kora
A mesterségesen felduzzasztott, felszaporított művész a társadalom és a közösségek lelki életét nehezebben éli meg. Talán ennek köszönhető, hogy csupán szélsőséges állapotváltásokat észlel, jegyzetel, kísérletezik velük, és eme állapotokat igyekszik autentikusként beállítani s közvetíteni. Kétségtelen, hogy egyre ritkábban szórja a virágszirmokat, s nagy gyakorisággal a kritikus szemléletével epét is löttyint a közönségére. Végső esetben lehet szándékosan szélsőséges: formabontó, provokatív, közönséges vagy akár destruktív is…
A változtatásokat szorgalmazó törekvések már a hatvanas évek végén észlelhetőek voltak (bár a tendencia még korántsem volt népszerűnek nevezhető): de csak a nyolcvanas évek meghatározó irányzatait nevezték egységesen „új szenzibilitásnak”. Ez az új alkotói attitűd a hetvenes évek filozofikus szemlélete után az érzelmeket kifejező, sokfelé ágazó szubjektív művészeti gyakorlatot helyezte előtérbe. Hegyi Lóránd 1983-ban így magyarázta a kifejezést:
„Az új szenzibilitás kategóriáját mindazon művészeti jelenségek általános és összefoglaló megnevezéseképpen használom, melyek a hetvenes évek harmadik harmadában különböző impulzusok, társadalom-lélektani, életérzésbeli mozzanatok hatására egy meglehetősen mély, korántsem lezárt, komplex művészetszemléleti változást manifesztálnak. Ennek a szemléleti változásnak leglényegesebb alkotóeleme a radikális szubjektivizálódás, valamint a művészet társadalmi pozíciójától alkotott kép megváltozása, expanzív visszaszorulása.”
Bár ez a szubjektivizmus főként az expresszív gesztusokból építkező festészetben érhető tetten, az évtized művészetét másféle hatások is alakították. A már ellazuló szocialista rendszer fiatalságára erős hatást gyakoroltak az underground szellemi irányzatok (anarchizmus, punk, indusztriális esztétika), amelyek vizualitása megjelent a kor művészetében. Így a korszak művészete sokoldalúan fejezte ki a gondolatművészettől, vagyis a konceptualizmustól való elszakadás vágyát, az érzékiségre való megújult igényét. Ami azonban nem jelenthette a művészet elmélyült, elemző gyakorlásának feladását. A nyolcvanas évek politikai légkörét ugyanis a fokozatos nyitás jellemezte, ennek hatására a művészet nyelvezete sokoldalúbbá, megjelenése pedig színesebbé vált. Míg az új szenzibilitás gyors nemzetközi és hazai sikereket ért el a kiállítóterek falain, addig a nyolcvanas években induló generáció sok alkotója a műtárgy státuszát másként (legkevésbé az eladhatóság összefüggésében) határozta meg. Úgy tűnik, a szabad művészek kavargásában mindig valamiféle kettősség mutatható ki: az életösztön, de az egészséges életérzés is diktál. A kalodákba szorítható nagy pillanataink eltérő, de fokozódó intenzitással rögzülnek, s mi csupáncsak a művészi teremtéstörténet végeláthatatlan körpályáinak stációit csodálhatjuk, miközben körbe-körbe járunk…
Mindezt igazolni látszik a kilencvenes évek művészetét jelentősen befolyásoló, 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás is
