Pszichedelikus progresszív pop, amit Tash Sultana művel, ha már muszáj irányjelzőt használni zenéjével kapcsolatban. Oly mértékben éterikus, hogy jómagam is kételkedtem benne (mivel „millenialwhoop”-ot sem tartalmaz), hogy a lányka átverekszi magát, illetve átsiklik Gemini (egyik számának címe, Ikrek) létére a kommunikációs háló szebbik végére, azaz a hálószobáján kívül a földi halandóknak is megengedheti majd, hogy részesévé váljanak a hangjával való melbourne-i audio-szeretkezésnek a koncerteken. Ennek az albumnak, a Flow State-nek a létrejöttével jelet kapott egy egész generáció: nem baj, ha elütsz az átlag-nihil-poptól, s az sem, ha még akár tetováltattál sokat magadra, és szép is vagy, mindenekelőtt azonban a ZENEI tálentumot becsüljük! Ennek, a Flow State (a Flow-állapot – Csíkszentmihályi Mihály munkássága nyomán az elnevezés) korongnak a létrejöttével, amelyet Tash-től csak a Notion Ep (azaz Extended play) előzött meg a saját 4-5 számával, amelyet a nagyon merész producerek egyszer csak elkezdtek nyuvasztva „nyomatni” a YouTube-on, mivel teljesen tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy a mai zenehallgatóságnak legalább 85 százaléka a csakis YouTube-videózók közül kerül ki. Video killed the radio-star, és „YouTube killed the TV-star”, például Electronica (Toots-tash, toots-tash) murdered pop and rock…
Egy ijesztő momentum van az „extra-mellow”(lágy) megszólalású albumon, a 7., Pink Moon című számban, ahol is úgy rádöbbent, ráijeszt addigra teljesen ellazult hallgatóságára az egyébként cukorfalat Tash egy hangos gitárszóló kezdetével, hogy na, és egyben, persze, közli azt is mindenkivel tisztán és értelmes lány módjára, hogy milyen is lenne az, ha nem épp ő lenne az abszolút laza tehetség, akinek nyomán felszabadultság-érzet, megnyugvás, ellazulás ,,üti fel fejét”. Ha nem ő lenne épp az ellazultság jelenlegi királynője (s ez igaz is, Sade komoly basszusdob-leütései ehhez képest nagyon feszesen és durván, sőt zavaróan hatnak), akkor követendő irányzatot illene csinálni belőle, azaz a stílusából… Persze, a videóiban a gyakran „vakot” játszó, világos szemű kicsiny lány, akinek a „Peace”-tetoválása igen feltűnő helyen van a testén, kiadja magából, csodás énekhangjából és megfontoltságából a maximumot, úgy, hogy szinte semmilyen negatív elem nem vegyülhet zenéjével kivéve a fent már megemlített „szándékos kisikla(tá)st, amely csupán, nagyon célszerűen, de ugyanakkor szükségesen, mégis, és figyelemfelkeltően ott van, megmutatja, milyen lenne az, ha Ő – igen, itt már Ő, a nagybetűs Ő ! – tehetségtelen lenne, mind az agyonechózott gitárján, mind a ritmusgépen, amelyeket élő fellépései alkalmával – szegényes kis házi stúdió, digitális produkció színtere – irányít, úgy, ahogy kell, a gyönyörű kis lábujja megmutatja az irányt a „nagy sztároknak”, merre érdemes tekinteniük, illetve ellépniük, amikor ez a kis-nagyon-nagy lány fellép… hogy közülünk való, s nem feltétlenül egy másik (pszilocibin) faj sarja, ezt kijelenteni nagy adag kurázsi szükségeltetik, s ez egy merész lány, aki annyira áttetsző zenei jelenlétével, mint otthon a fehér vékony függönyöd, vagy épp az a könyv, amit barátod könyvespolcáról kértél kölcsön, azzal a szándékkal, hogy huuuuuuuhhhh, de jó, nem kell fénymásoltatnom (úgyis törvénybe ütköző lenne, ha nem telt volna le az 50 év, amiért szerzői jogdíj jár(na) a jogdíjörökösöknek), sem visszaadnom, azonban később, míg Tash-t hallgatod, rájössz, az ember mégiscsak a barátod, és még könyvlopást sem végezhetsz nála… (habár aki a könyvet szereti, rossz ember nem lehet, de megjelenik előtted csorbítatlan lelki mivoltod).
Írásunk e sok-sok kis tetoválást magán viselő (ilyet tényleg csak a legszegényebb rétegből származók csinálnak testükkel, nem tisztelik szentély-szerűen) főhőse, a nagyon kétségbe ejtő remélhetőleg (művész?) nevű TASH SULTANA, kimondhatjuk nyugodtan, ha az éteri elillanás nevet kapna a zenében, ő lenne az… A nagylány komolyan dolgozik, egyszerűen legalább 5-6 ember munkáját végzi el fellépésenként, akkor, amikor az átlagnézők már épp kezdtek volna megfeledkezni a One-(Wo)Man-Showkról… A nagyon polírozott, nagyon fülbemászó, azonban mégis túl sokszor éretlen kislányhangon megszólaló énekesnő (ha mímeli is), elsősorban dalszerzőként, énekesként, gitárosként, producerként, s nem utolsósorban előadóként, dobmasina- és basszusvonal-programozóként mégis 100 százalékosan befutott, megérdemelten, s még legalább három szerepben, mohón habzsolja az életet, s feltehetően igaza is van: miért osztozzon saját tehetségén másokkal (a bevételen, természetesen), ha arra nincs feltétlenül nagy szükség?
Nem marad hát más hátra, mintsem dicsérni a kissé finnyáskodó vokálú, ám ász-hangú és énektechnikájú, ám rappelni is tudó (s még mennyire!) multitalentum, és mindenképpen zeneszerzőnő tevékenységét. A leginkább az nem illik rá, hogy „cuki”, mert ő egy nagyon tehetséges és komolyan megszólaló zenész, s manapság már (sajnos) ott tartunk, hogy egy nő (régóta) el sem vihet semmilyen pálmát, ha nem „cuki”. És Tash nem cuki, hanem apró termetű, s kedveli a kamera, de szépnek nem nevezhető tetkói ellenére is, nagyon tehetséges, az éteri hangzás császárnője, ami kétségbevonhatatlan, a tehetsége emeli ki a diszkózni vágyó Taylor Swiftek közül, akikről anno azt állították, megmentette a pop-ipart… A létezik ma még ilyesmi, Pont Tash az, aki megmentheti a pop-gépezetet… Mindig is ilyen őstehetségekre lett volna szükség, mint az öntörvényű Tash.
Bomba, amely elhozza a rég várt megnyugvást, semmit sem sarkít le, minden gömbölyded, nőies, Yin-jellegű, még a kreáció (teremtés) csúcsán is… És nagyon minőséges. Ajánlom Tash Sultanát mindenkinek.
