Úgy Trianon előtt, mint Trianon után is, Újvidéken a nyarat általában uborkaszezonnak tartották. A Trianon utáni „uborkaszezonnak” azonban más íze és tartalma volt, mint az egykori, békebelieknek. Volt benne valami, amit azelőtt nem ismertek Magyarország déli városában.
Már 1922 májusában észrevehető volt, hogy az új körülmények új hangulatot, új városi botrányokat és perpatvarokat hoznak. Az újságok nemcsak az újdonságokról tudósítottak, mint történt az az Új Élet című, havonként kétszer megjelenő magyar nyelvű irodalmi folyóirat beindításával, amely körül a „vajdasági írók legkiválóbbjai csoportosultak”, főszerkesztője pedig Diósy Gábor volt. Arról a kis botrányról is írtak, amely az Újvidék közelében fekvő, Futakon játszódott le. Az este három „ismert noviszadi üzletember futaki kirándulásán” történt, akik közül az egyiket a helybeliek lelkes éljenzéssel fogadtak, aki meglehetősen hasonlított az új állam miniszterelnökére, és az „Éljen Pašić” ovációval fogadtak. A tény, hogy a jámbor futakiak tévedtek, csak az „autó utasai között történt” megállapításra. Majd az újság ironizálva jegyezte meg, hogy „Futakon talán most is azt hiszik, hogy a miniszterelnök járt ott”. Arról is szó esett, hogy az új állam új iskolarendszert alakít ki magának, amelyben a polgári iskoláknak már nem volt létjogosultsága. Helyettük az elemi iskolákat nyolcosztályosra fejlesztették volna fel. Ez problémát jelentett, mert nem volt megfelelő tanerő. Ezzel szemben a Vajdaság-szerte működő polgári iskolák „kiváló tanerőkkel rendelkeztek”. Az is igaz, hogy a polgári iskolák megreformálásának a folyamatát már 1918. előtt beindították, amellyel a polgári iskolákat a „szakirányú oktatás” váltotta volna fel. A nyári hangulatot az a hír is fokozta, hogy a május 15-én, az esős és borongós idő ellenére is, Újvidéken megnyitották a dunai partfürdőt, a Strandot. Akkor még nem sejtvén, hogy nemcsak a strandra járók, hanem a Strandot működtető részvénytársaság részvényesei is izgalmas nyárnak néznek elébe. Ugyanis Újvidéken híre terjedt, hogy a dunai partfürdőt működtető részvénytársaság pénzügyei nem tiszták, és azok, akik a városi tanácsnak is tagjai, „panamába keveredtek”. Tehát vád érte őket, hogy a közösség kárára, jogtalanul anyagi előnyökhöz jutottak. A városi tanács és a Strand igazgatóságának tagjai, többek között dr. Marczekovity Imre polgármester, Bosnyákovics István főszámvevő, Kosta P. Mirosavljević, az Iparkamara elnöke, Stevan Slavnić városi főmérnök, dr. Jovan Latinović ügyvéd, Gerich István gyáros és Szikla Emil igazgató keveredtek gyanúba. A gyanút a 2000 korona értékben feltöltött dunai homok kifizetése keltette fel, mert azt a „vagyonmérleg javára” írták, s így 110.938 korona 25 fillér tiszta hasznot tudjanak kimutatni. Ebből az összegből 7% hasznot fizetett ki a részvénytársaság. Ez a sajtó szerint „a tények tisztességes és félre nem vezethető a közvélemény számára”. A Strand igazgatóságát ért támadások kapcsán a Délbácska védte az igazgatóságot és „revolverzsurnalizmust” emlegetett. „Ki panamázik?”, kérdezte az újság. „A kabinok a Strandon, vagy a homok a Duna parton?” Majd megállapították, hogy a Strand igazgatóságában köztiszteletben álló polgárok vannak, akiket rágalom ért. Ezért a városi tanács, mivel a „Strand” a város tulajdona, a főkapitányi hivatalhoz fordult, személyesen Jovan Banjanin főkapitányhoz, erélyes megtorlást követelve. Az igazi okot pedig a Vajdaság című újság szerint a Trčikaként ismert, Strandvasúthoz felhasznált talpfák és sínek, az egész berendezés jelentette, mert azok a „katonai kincstár tulajdonát” képezték. Mindenesetre a támadás felizgatta az újvidéki városatyákat és a Strand üzemeltetésének pénzügyeit. A városi tanács értekezletére azonban már lecsillapodtak a kedélyek, talán azért is, mert a „Strand-ügyön” kívül a tanácstagok a költségvetésről, az új hídhoz vezető utca megnyitásáról, az új házhelyek kijelöléséről és utolsó napirendi pontként, az állami ünnepekről tárgyaltak. A szőrszálhasogató hírében álló dr. Tapavica György városi gazdasági tanácsnok igazolta, hogy a Strand r. t. nem élt vissza a város közönségével, mert olyan beruházásai voltak, amelyekre nem is volt köteles. Mindenesetre 1922-ben már egészen másként nézett ki a helyzet, mint két-három évvel azelőtt. De nemcsak azért, mert Újvidékre bevonultak a „dadaisták”, 1922 júliusában már az „Amerikán bárban” aktivista matinét és a dadaista újságírást demonstrálták. A város elkezdett „modernül” élni, de mint ahogyan az kiderült, szépséghibákkal.
