2021. január 24., vasárnap
VERSEKBE ZÁRT LELTÁR

Hány életet éltél?

Ha Fellini rendezi meg Villányi László új verseskötete első ciklusának (nap mint nap) bemutatását, bizonyára hatalmas fehér lepedőket lobogtat, amelyek erdejében le-fel bolyonganak a szavalók, látszólag céltalanul, elveszve az idő labirintusában. A második ciklus (mondatai közé) prózaversei viszont: már mintha moziban néznénk egy dokumentumfilmet, amely – példatárat kínálva – kódolja az első rész sejtelmes darabjait.

Nos, egy bizonyos kor után már feltehetőek a múltat faggató bármely kérdések, még a szelíden fogalmazó és mindenkor finom eleganciával fellépő költő esetében is. Aki a teherletétel reményében rohanna visszafelé, a szándékát ilyképpen tömörítve egy verssorban: „Még a semmire is emlékezni akarsz?” Merthogy a bizonytalanságainkat kellene számba venni, ennek kiszemelt, rögzített helyszíne pedig a vasúti pályaudvar. És már zakatolnak is az elkésett kérdések: „Hány találkozást szalaszthattam el, mert makacsul / ragaszkodtam a korábban eltervezett vonathoz?” A döntésképtelenséghez kapcsolódó újabb, hasonló kép: „Úgy mentem ki az állomásra, hogy még nem tudtam, / hova is veszek jegyet.” Kesernyésen, lemondóan konstatálja: valószínűleg téves az a megoldás, ha valaki mindegyre a megszokott útvonalat választja. Avagy lehetett volna másik életünk is? A sorsfordulók már nem burkolt elemzése adhatna erre választ, ehhez azonban valóban jókora bátorság szükségeltetik, másfelől meg kérdés, megéri-e. Mert mihez kezdünk vele? Így a múltba való leereszkedés, alámerülés balzsamosabbá, selyemtapintásúvá válik, belátva, másként nem folytatódhatott a személyes élet, s inkább a következő, elérhető cél kerül előtérbe: korábbi életünk tartogat-e számunkra használható üzeneteket? Költőként erre érdekes, mindenképpen szabad teret nyitó modellt kínál: „Milyen lehetne az elveszített szavaidból megírt életrajz?”

A Mindenek előtt című, minap megjelent, ízléses/igényes küllemű verseskötet a budapesti Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot. József Attila-díjas szerzőnknek ez kereken a huszadik könyve, az első még a hetvenes évek második felében jelent meg. Villányi előbb népművelőként, tanárként dolgozott, aztán 1990 és 2020 között ő volt a győri Műhely folyóirat főszerkesztője. „A lapnak az irodalom az egyik legfontosabb területe – nyilatkozta egy interjú során –, de kezdetektől gondom volt rá, hogy ez egy igazi kulturális folyóirat legyen, bölcselettel, társadalomtudományos írásokkal, a természettudományos gondolkodásmóddal fűszerezve. Formátumát pedig azért változtattuk meg, hogy közölhessünk kortárs fotót és grafikát is.” A rangos folyóirat egyébként mindvégig nyitott volt a határon túli szerzők irányába is.

Szerkesztői tevékenységével párhuzamosan építette saját alkotói opusát, az élet és művészet rá jellemző személyes ötvözetét, egy elgondolkodtató szemléletmóddal párosítva: „Az igazi szépség mindig rejtőzködő, időt követel magának, tűnődést, lassúságot.” Még hozzáteszi: „Tudatosan törekszem arra, hogy szemem és érzékeim frissek maradjanak, ne sérüljön szabadságuk.” Legújabb verseinek témái: a hétköznapok apró történései, bölcseleti meglátások, közelítések, visszatérő álmok, egykorvolt szerelmek, az időtlen nőiség megnyilvánulásai, a másként-akarás elmulasztott megvalósulása, majd az öregedéssel meg a halállal való szembesülés – az idősíkok könnyed váltogatásával. És persze a szerelem, hogy el ne feledjük: „Nem a házasság, a szerelem köttetik az égben; / ezért érvényteleníthet minden földi törvényt.” A költészeti teret közben beindázzák a mindenféle növények és madarak, számos versből a kert szinte kiugrik, megvillantva a lehetséges éden létezését. És már megfogalmazódik a biztos pont is: „Hol lakunk? A Dunát kísérő töltésről éppen a házunkig / gurulsz bicikliddel, egyet sem kell tekerned a pedálon.”

Lassan mindent tudunk tehát, a dolgok letisztultak. Most már csak azt kellene eldönteni, mihez kezdjünk a maradék évekkel. Villányinak az öngúnya, cinizmusa is szelíd, hiszen erről ennyit jegyez meg: „Hatvanhat évesen minek vesz az ember talicskát.” Ez persze csak játékos kitérő. Most már inkább bízunk abban, hogy a helyes irányba induló vonatra szállunk fel, s ha ráadásul a kedvesünk is mellettünk, akkor még „a repcetábla is sárgább”. Mint régen. Így aztán legvégül a maga számára is irányt szab, hiszen még megválaszolandó az Élet c. versben felvetett kérdés: „Hány életet éltél?” Nos, ez ügyben már szinte csak önmagát figyelmezteti: „Már eljött a te időd; miért várakozol?”