A gazdaságban előállt váratlan helyzet érdekes paradoxonokat produkál. Egyesek a deflációtól félnek, mások viszont a jövőben esetleg elszabaduló túlzott infláció miatt aggódnak. Az aggodalmak onnan erednek, hogy a meglévő pénzügyi rendszerben a pénznek már nincs igazi fedezete. Valójában a jegybank a „semmiből” teremti.
Eddig is nyilvánvaló volt, hogy a jegybank szükség esetén pénzt tud kibocsátani, az ortodox felfogás szerint azonban a pénznyomtatás inflációhoz vezet. Ez részben valóban így is van, de nem működik mindig lineárisan az összefüggés. A történelem ugyanakkor számos olyan esetet jegyez, amikor elképesztő mértékben elszabadult az infláció. A hiperinflációval példálódzók az egykori német és magyar példákat szokták felhozni általában. Aki azonban megélte itt nálunk a '90-es évek elejét, szintén tudja, mit jelent az „igazi” pénzromlás. A pénz korlátlan nyomtatása inflációhoz vezet, mert ha túl sok pénz van a piacon, akkor – mint minden más árucikk – ez is veszít értékéből. Létezik azonban egy elmélet, miszerint mindaz, amit ezekről a dolgokról eddig hittünk, tévedés volt. A modern monetáris elmélet hívei szerint ezeket a jelenségeket is félreértjük, és rossz következtetéseket vonunk le belőlük. Ők azok, akik úgy vélik, a hiperinfláció nem azért volt, mert túl sok pénzt nyomtattak, hanem azért, mert nem volt mire elkölteni. Lényegében azonban a klasszikus felfogás szerint is a piacon megjelenő áru és a forgalomban lévő pénz aránya szabja meg az inflációt. Az együttmozgás azonban nem mindig egyértelmű. Ezért is érdemes egy kicsit körüljárni azt a teóriát is, amit a modern monetáris elmélet követői vallanak magukénak.
AZ INFLÁCIÓ NEM KITALÁCIÓ
Az infláció a modern monetáris elmélet követői szerint sem kitaláció, viszont úgy vélik, hogy a jegybank és a kormány kezelni tudja, például kamatemelésekkel vagy adók kivetésével. Olyan intézkedésekkel, melyek segítségével pénzt tudnak kivonni a forgalomból. A gazdasági világválság kezelésére jobb híján példátlan pénznyomtatásba kezdtek a jegybankok. A koronavírus-járvány megjelenését követően az európai és amerikai monetáris döntéshozók ismét befűtötték pénznyomdáikat. Mindössze néhány hét alatt dollár és euró százmilliárdokat nyomtak a pénzpiacokra. Csakúgy, mint korábban, most is hallunk kritikus hangokat, melyek szerint a monetáris bázisok hirtelen bővülését nem lehet büntetés nélkül megúszni. Inflációval, pénzromlással, árfolyam-ingadozással fenyegetnek, nyilván nem is alaptalanul.
A pénznyomtatás inflációhoz vezet. A kritikusoknak rendelkezésükre áll egy alapvető gazdasági elmélet is, méghozzá a mennyiségi pénzelmélet. A gazdaság azonban, sok társadalomtudós életét megnehezítve, nem egy laboratóriumi környezet, ezért nem tudunk minden elemet teljességgel kontrollálni.
Léteznek alternatív teóriák a pénz természetével és viselkedésével kapcsolatban. Az egyik szerint, amíg biztosak lehetünk abban, hogy a megkeresett pénzt becserélhetjük árukra és szolgáltatásokra, az értéke stabilan biztosítva van. A gazdaságban ugyanis számtalan olyan mellékfolyamat zajlik, amely képes a nagyobb pénzmennyiség hatásainak elnyelésére. A veszély ugyan fennáll, de más tényezők és állami intézkedések együttállása is kellene ahhoz, hogy a megnövelt pénzmennyiség az árszínvonalban is tapasztalható legyen.
A modern monetáris elmélet képviselői szerint egy olyan kormány, amely saját pénzt bocsát ki, soha nem tud kifogyni a pénzből. Ezért nem igazán kell amiatt aggódnia, hogy be tud-e szedni elég adót. Bizonyos teoretikusok szerint az igazi nagy baj éppen az, ha kicsi a hiány, mert azt jobban megszenvedi a gazdaság, mint azt, ha kiegyensúlyozott a büdzsé.
HOL VANNAK A HATÁROK?
Egy másik elmélet szerint amikor egy nemzetgazdaságban nincs kihasználatlan kapacitás, az új pénzt már nem lehet értelmesen felhasználni, s olyankor a frissen nyomtatott inflációhoz vezet. Ennek azonban a fordítottja is igaz. Amíg van kihasználatlan kapacitás, nem szabad megengedni, hogy csupán azért maradjon kihasználatlan, mert már nincs elég pénz forgalomban, hogy valaki ezt a kapacitást hatékonyan működtetni tudja. A pénznek önmagában azonban nem szabad korlátozó tényezőnek lennie. Valójában nyilván ezért nem érdekli például az Amerikai Egyesült Államok vezetőit, hogy mekkora a költségvetési hiány, illetve ezért nem rettennek el időnként a pénznyomtatástól sem.
A klasszikus közgazdasági felfogás szerint amikor egy kormány többet szeretne költeni, mint amennyi pénzt be tud szedni az adókból, akkor kötvényeket kell kibocsátania, vagyis kölcsön kell kérnie a magánszektortól. Amikor viszont felelőtlenül kezdi költeni a pénzt, akkor egy idő után a magánszektor nem fog több pénzt adni, és egyre nagyobb kamatot kér a hiteléért. Ilyenkor kell az adott kormánynak megszorító intézkedéseket bevezetnie, az államcsőd elkerülése végett.
A közmondás szerint: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! A takaró végét azonban nem a pénz mennyisége, hanem a gazdaság egészsége határozza meg. Az olyan fontos tényezők mint a rendelkezésre álló munkaerő vagy a természeti erőforrások, természetesen végesek. Ezek a tényezők korlátozhatják azt, hogy az állam mennyi pénzt nyomtathat, hogy az ne vezessen inflációhoz.
