2024. április 27., szombat

Szentháromság Vasárnapja

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
„Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,16–18)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Szentháromság vasárnapján elgondolkodhatunk azon, hogy milyen is az az Isten, aki számunkra létezik, aki megszólított bennünket, aki meghívott minket a keresztény életre, akitől a családunkat kaptuk, gyermekeinket, szüleinket. Milyennek képzelem el Őt az életem folyamán? Sokan vannak, akikben egy nagy szakállú öreg képe jelenik meg az Isten név hallatára, aki egy trónon ül és távolról szemléli a világot. Néha segít az embereknek, ha bajban vannak, olykor haragjával pedig lesújt és megbünteti őket. Ez az Istenkép nem a mi Istenképünk kedves testvéreim. Mi, akik ma eljöttünk a templomba, nem ezt az istent keressük és nem ezt az Istent ismertük meg életünk folyamán. Lehet, hogy nem tökéletes az istenképünk, a földön itt még nem is lesz az, de Jézussal utunkon haladva ez a kép alakul, és egyre jobban kikristályosodik előttünk az Atya, akit csak is Egyszülött Fiában ismerhetünk meg. Feladatunk itt a földön, hogy Istent megismerjük, és a végső célunk pedig az örök élet. Ebben a megismerésben segítséget kaptunk azáltal, hogy Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki magát az embernek. Az Ószövetségben szólt Ábrahámhoz, szövetséget kötött vele és megsokasította ivadékait. Azután pedig ott volt Mózes, aki által Isten kivezette a választott népét az egyiptomi fogságból és a tízparancsolatban mutatta meg szeretetét irántuk. Az Ószövetségben még nem találkozunk a Szentháromság fogalmával, az Újszövetségben sem direkt módon, de itt már jelen van az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A zsidó nép számára még rejtett volt a Szentháromság kiléte. Az Istent Jahvenak nevezték, akinek neve oly szent, hogy kimondhatatlan, ezért csak mássalhangzókkal jelölték JHVH. A választott nép istenképe fokozatosan alakult ki, és változott. De ez az Istenkép az üdvtörténet folyamán a végső kinyilatkoztatásban, Jézus Krisztus megtestesülésével, az Ige testé válásával érkezett el valójában, az idő teljességében. Az idő teljessége azt jelenti, hogy maga az, aki időtlen, akik örök, belépett az időbe. Jézus azért jött, hogy megismertesse velünk az Atyát, hogy feláldozza magát értünk, ezáltal örök életet adva nekünk, majd pedig, hogy elküldje a vigasztalót, a Szentlelket. Jézus életével feltárta előttünk a Szentháromság misztériumát. Ő beszélt nekünk Istenről, mint Atyáról, önmagáról, mint Isten Fiáról, és a Szentlélekről, mint a vigasztalóról, akiben újjá kell születnünk. A Szentháromság misztériumában most már mi is részesülhetünk Jézus missziós parancsa által, amikor a tanítványokat küldi, hogy hirdessék az evangéliumot a népeknek, kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ez a feladat, a mindenkori egyház küldetése. A keresztségben mi is becsatlakozunk a Szentháromság életébe. Fogadott fiakká leszünk és az örök élet várományosai. A Szentháromság élete a három isteni személynek olyan szeretetkapcsolata, amelyben mindegyik személy a másikkal van, a másikért van, és a másikban van. Teljes egységben, egy lényegben és a szeretet körforgásában élnek. Az Atya és a Fiú egymás közötti tökéletes szeretete, a szeretet adása és fogadása, a kettőjük szeretetkapcsolatából származik a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Isten élete körforgásban halad, először is magában a Szentháromságban, majd utána a Szentlélek kiáradása által pedig kifelé irányulva az egész világot átöleli. Nehéz ezt az isteni szeretetközösséget megértenünk és nem is lehet, felfoghatatlan a teremtmények számára, de mi is részesei vagyunk ennek a szeretetkörforgásnak. A mi dolgunk az, hogy befogadjuk ezt a szeretetet és ezzel a fentről jövő erővel tudjuk szeretni a másikat, hogy az Istennel és egymással való közösséget az isteni szeretetközösség mintájára éljük meg. Az a feladatunk, hogy ne egymás nélkül, ne egymás fölé kerekedve, és ne is egymás ellenében, hanem egymással és egymásért éljünk.

Ámen

(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)