Háttal ugyan, de Biskekben a Kirgizisztáni Állami Történeti Múzeum mögött még ma is mutatja az irányt az Elvtárs több méter magas bronzszobra. Azt gondoltam, hogy a világon már sehol sincs Lenin-szobor, de én azért találtam még egyet – talán épp az egyetlent, az utolsót, a legkedvesebbet. Arra viszont soha életemben nem gondoltam, hogy a vécésnéni mellett létezik olyan munkahely a világ fejlettebb féltekéjén, ahol az asszisztensnek kizárólag az a feladata, hogy sürgős esetekben – természetesen némi honoráriumért – megmutassa melyik pottyantós a szabad.
A sok -sztánra végződő szovjet utódállam között első nekifutásra nekem is nehéz volt elhelyezni a térképen Kirgizisztánt. Rögtön az országba lépéskor gondom adódott, mivel nem volt vízumom. A pecsételős bódé tükrében láttam, hogy a szervek két listát böngésznek. Rajtuk jókora betűkkel a VISA és a NE VISA felirat, alatta pedig az országok nevei. Nem találták azt a bizonyos Európai Unió nevű országot. Próbáltam segíteni, hogy Hungary meg Budapest, de csak nem találták. Hosszú percek után végül kiegyeztünk egy olyan országban, hogy „Belgiumpest” – ők megtalálták hozzá a Belgiumot, én meg a pestet adtam. Megvillantak az aranyfogak, jött a vállveregetés, szóval mindenki felettébb boldog és elégedett volt. Aznap megtanultam, hogy Magyarországot oroszul Vengriyának hívják…
Az egymilliós lakosú Biskek gazdag múltú, de viszonylag fiatal város, mindössze 150 éves. A legdélebbi számottevő orosz lakossággal rendelkező város. Népszámlálások alkalmával mindig akad 40 olyan népcsoport, melynek említésre méltó számú tagja él a környéken. Az ősi Selyemúton lévő város magán viseli úgy a perzsa jegyeket, mint a szovjet időszakot. A hatalmas parkok, sétányok, emlékművek és fontosabb intézmények a várost párhuzamosan átszelő két sugárút, a Jibek Jolu (e: zsibek zsoli) és a Čyi (e: csuj) közt helyezkednek el. Az őket összekötő Yusup Abdrakhamanov utca már egy modern Biskek előképe – tele plázákkal, kávézókkal, mozikkal, futurisztikus emlékművekkel. Tovább nem érdemes menni, a szegénynegyedek végeláthatatlan, szinte egyforma utcái következnek. Nyugatról indulva az Oši bazártól térben és időben megismerhetjük Biskek történetét az arab karavánok idejétől napjaink demokráciájáig. A bazár igazi arab hangulata ízelítőt ad az itteni valamikori mindennapokról. Zsákszámra árulják a sztyeppén készített és napon szárított sok száz féle sajtot, aszalt gyümölcsöket, mesés fűszereket, de egy európai számára minden bizonnyal a ló végbelébe töltött kolbász az igazi attrakció. Többféle állat húsából és zsírjából, illetve faggyúból készítik. A húst nem darálják le, csak csíkokra vágják, majd beletöltik a méter hosszú vastag végbélbe, és jól megfüstölik.
A város másik bazárja a Dordoj, amit Közép-Ázsia legnagyobb piacának tartanak. Továbbhaladva több ezer négyzetméteres szépen gondozott virágágyások és szökőkutak között haladunk el. Múzeumok, könyvtárak, egyetemek, színházak, balettintézet, filmharmónia és kormányépületek váltogatják egymást a Čyi 5 kilométeres belvárosi szakaszán. Természetesen a nemzet hőseinek hatalmas lovas szobraiból sincs hiány, de a köztársaság lobogója is egy hozzá méltó téren lobog. Az elesett kirgiz katonáknak is lobog a láng az ő tiszteletükre kialakított szoborparkban. Ismerkedésünket a kirgiz történelemmel a hét emelet magas fehérmárvány parlament épülete – az itteni Fehér Ház zárja. Többször is visszamentem hozzá, de semmi mozgást nem tapasztaltam. Biztos minden képviselő keményen dolgozott az ország még jobbra fordulása érdekében.
Akik megkérdezik tőlem, hogy milyen volt Biskek, azoknak azt szoktam mondani, hogy a két sugárút környéke valóban szép, ápolt, modern és igényesen lett kialakítva. Itt helyi viszonylatban vett művelt, gazdag és barátságos emberekkel találkozni, modern kirgiz pillanatfotókat lehet készíteni, jókat lehet enni, sétálni, vásárolni és pihenni. Amolyan főváros a fővárosban, mintha bármelyik európai metropolisban sétálnánk.
A valódi kirgiz Biskek viszont a sugárutak után kezdődik, és tart a sztyeppéig…
