Gergely József: Bárányok fényben
– Mit hangolod újfent mindennapi kenyerünk ellen a népet, testvér?! Minek prédikálsz ki megint a vásárban az embereknek? – bőszen, dühöngő bikaként, veres orcával dobbant le szamara hátáról a kenyeres.
Sántha Lúcián a lápos partú folyócska mellett legeltette aprócska nyáját, amikor a közbülső fivére, Estefán felriasztotta szerény ebédjét követő könnyű álmából. A mező jázmin, rozmaring és levendula mézgáját ontotta részegítő derűvel, a tenyérnyi árnyékot nyújtó nyárfás is mintha felüdült volna a tikkasztó napmámorban.
– Dehogy prézsmitálok én ellenetek, testvér – tolta feljebb homlokán kalpagját egy hüvelyknyit Lúcián, hogy tekintetének huncut zsarátja még csak most kezdett igazán felizzani az amúgy is vakító verőfényben –, csupán a portékámat igyekszem csábítóbbá varázsolni az atyafiak és jóasszonyok között. Az én népem meg amúgy is ez itt – mutatott körbe mosolyogva. A bárányok némán fordították szelíd tekintetüket az ifjú birkapásztor, a legfiatalabb „birgés” irányába.
– No de mi a fészkes fenének szólasz a birgehús zabálása ellen, erre felelj! A te választásod volt, hogy tejen, túrún meg sajton tengődj, a pulidat meg savón tartsad, mint holmi más tisztátalan a gyesznaját! Apánk kitagadott, hát örülj, hogy egyáltalán megtűrünk a közelben! – Estefán lassanként őszbe hervadó, dús szakálla már remegett a dühtől.
– Családunknak ez a sorsa: vándorolni lefelé a folyó mentén, mindaddig, amíg egy szent nevét viselő faluhoz nem ér; ott aztán leteheti a pásztorbotot. És persze felemelheti a kapát – vigyorodott el enyhe gúnnyal Lúcián. – Őseink, a Micskek persze soha kézbe nem vették volna, hah! Na dejszen: a kardot, azt igen! Miközben a trónra éhes Anjou nyomában felbaktattak kövecses hegyeik közül ebbe a smaragdragyogású istenkertjébe. No meg a koncként odavetett jutalomcsontok közül is szépségesen tudtak választani! Ugyancsak ritkán böjtöltek. Élvezték a hegyalja levét, lefölözték juhászaik asztaláról a kövérjét – és persze két marékra zabálták a húst az erjesztett szőlőkancatej mellé… Ptű!… Akkor már inkább a kapa. Ha rozsdás is, majd kifényesítjük a kemény hanton.
– Adok én néked kapát is, meg hantot is! – üvöltötte az eddigre teljesen felbőszült Estefán, és juhászbotját megforgatva rontott Lúciánra, édesöccsére. A háttérben akkor már feltűnt a másik két testvér, József és Ferkó is, úgyszint szamárháton; mögöttük, ameddig a szem csak elláthat, hullámzó birgetenger.
– Pusztulj hát, istenfattya! – bődült el ismét a gyapjas szőrzetű Estefán, s fegyverével öccse halántoka felé sújtott; de oly szerencsétlenül lendült neki szándokának, hogy, egy nádbugában megbotolván, homlokkal előre egyenest a part menti iszapba vágódott, majd lassanként süllyedni kezdett. Bariton bugyborékolása szánalmas kíséretet nyújtott a delelőben pihegő kecskebékák renyhe énekéhez. Lúcián azon nyomban talpra ugrott, a parton ráhágott egy ingoványon horgonyt vetett fatörzsre, és erőst megragadta Estefán még kikandikáló bocskorát.
Vonta kifelé – és zokogott. Siratta a vér szavát, a levendula illatát, a bárányok csendjét. Amikor pediglen sikerült bátyját teljesen kiráncigálnia a nadályok országából, és látá, hogy az lélekzik még, és látá, hogy az jó – hátra sem fordult, amint meghallotta, hogy másik két fivére is a tetthelyre érkezett, és furkósbotját lendíti. Némán lehajtotta fejét.
És akkor a bárányok, egymás után, szépen sorjában nyelveken kezdtek szólani.
