Furcsa állat az ember. Nem elég nekünk a világjárvány, a pánik, a bevásárlási őrület, a vesztegzár. Kell még valami, amin lehet siránkozni, és ami tetézi a jajmindmeghalunk hangulatot. Hogy mi? Bármi, amit úgysem tudunk megváltoztani, de lehet rajta sajnálkozni. És lett ilyen.
A sajtó leközölte a hírt, miszerint vadorzók agyonlőtték Kenya egyetlen fehér zsiráftehenét és a borját, méghozzá egy nemzeti parkban, tehát őrzött területen. Szegény, senkinek sem ártó jószág, most mi lesz velünk?
Először is öntsünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba! Hogyan is történhetett meg, hogy egy ilyen genetikai rendellenességel született állat megmaradjon, és mit is csinálnak az ottani vadászok, hogy ezt megengedték? A vadgazdálkodás egyik fő célja ugyanis a vadászható fajok jellegének a megőrzése. A fehér szín pedig a zsiráfra nem jellemző, ezért nem nevezhető faji jellegnek, tehát az ilyen genetikai rendellenességel világra jött egyedet minél előbb ki kell gyomlálni az állományból, még mielőtt a hibás gén átörökítésével az egész állományt úgymond beszennyezi. Nem tudjuk, ki hogy van vele, de egy bocitarka szarvas, vagy őz nem mondható szépnek, mert úgy nem igazi.
Csakhogy Kenyában a vadászatot még a múlt században, úgy négy évtizede, betiltották. Ez azt jelenti, hogy ott a vadról való gondoskodást átvették a különböző, főleg amerikai műkedvelő állatvédő civil szervezetek. Ténykedésüknek pedig azt lett az eredménye, hogy a hajdan világhírű vadbőségéről ismert országban ma már gyakorlatilag a nemzeti parkok védett területein kívül nincs vad. Az állomány több mint nyolcvan százalékát kiirtották a vadorzók meg a helyi lakosság. A vadászat megszüntetésével a területek felügyelete és a vadőri szolgálatok is megszűntek. Helyüket a civil szervezetek hozzá nem értő szakszolgálatai vették át. A vadőri szolgálat nélkül felütötte a fejét a vadorzás, hiszen a helyi lakosság elesett a vadászszafarikból származó jelentős bevételtől. Szervezett vadászat nélkül pedig már csak az agyar, az orrszarvútülök, a vadhús maradt... Ezt alaposan kiaknázták, és túlvadászták az állományt.
A vadrezervátumokban megmaradt állatok viszonylag kis területen vannak összezsúfolva, és ez elkerülhetetlenül a beltenyészethez vezet, ilyenkor különböző rendelleneségek is létrejöhetnek. Mint például a fehér zsiráf. Az ilyen állatok döntő többségét – feltünő színük miatt nem tudnak beleolvadni a környezetbe – levadásszák a nagymacskák. Csakhogy azokból is alig van már, ezért megesik, hogy egyik-másik felnő és szaporodik. Mint az említett zsiráftehén. Itt ki kell hangsúlyozni, nem albínó egyedről van szó. Az albínókal más gondok is vannak, így ezek szinte sosem nőnek fel a természetben. Itt egy nagyon ritka genetikai rendelleneségről, a leucizmusról van szó. Ez azt jelenti, hogy az ilyen állat szeme, orra pigmentációja természetes, csak a szőre színével van baj. Az ilyen elváltozás nálunk elsősorban a vadaskertekben tartott dámoknál szokott előfordulni, de megesik az őznél és a gímnél is. Csakhogy ahol rendes vadgazdálkodás folyik, ott ezeket időben kilövik.
És most álljunk meg egy szóra!
Egyes vidékeken az a babona járja, hogy az a vadász, aki ilyen állatot lelő, rövid időn belül meghal, vagy legalábbis valami nagy baj éri. Ezért vannak vadászok, akik elengedik az ilyen állatot, félve az átok erejétől. De azért – hála az istennek – nem minden vadász babonás.
Az is kérdés, az hogy egy afrikai vadorzó miért lő le olyan feltünő állatot, amely értékesítése körülményes. Hogy nem a trófea miatt, az biztos. Hacsak nem külön megrendelésre teszi. De inkább kell gondolni a vadhús piacra, mert az virágzik egész Délkelet-Afrikában. Ezt hozta a műkedvelő természetvédők irányította, vadászat nélküli vadvédelem.
Ahol nem tiltották be a vadászatot, a helyzet egészen más. A vadászatnak köszönhetően délen az úgynevezett SADAC országokban a vadállomány kiváló állapotnak örvend, és a fajok minden tulajdonságát magán viseli. A vadőrszolgálatok feladatuk magaslatán működnek, és a vadorzást a lehető legalacsonyabb szintre szorították vissza. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy Afrika faunájának kétharmada ott található, ahol rendszeresen vadásznak. Ezekben az országokban belátták, hogy nem lehet fenntartható környezetvédelemről beszélni szigorúan szabályzott, ellenőrzött vadászat nélkül.
Természetesen, a különböző állatvédő civil szervezetek mindent megtesznek, hogy ezt megváltoztassák. Mert ott, ahol ez sikerült nekik, már nincs mit megvédeniük. Közben nem értik, miért ragaszkodnak az ottani emberek a vadászat megőrzéséhez, és miért nem örülnek annak, ha valaki helyettük akar rendelkezni saját természeti forrásaikkal.
