2. rész
A lemondások idejét éltük történelmi események mókuskerekében, de édesanyám, aki bakfisként már a II. világháborút is átélte, nagy önfegyelemmel most is a puszta túlélésre összpontosított.
Egyetlen módja volt a pénzhez jutásnak, potomáron értékesíteni azt, amire van vevő. Mária Magdaléna minden sajnálkozás nélkül adta el örökölt értékeit. A vásárlók figyelmét elkerülte a tálalószekrény, mély fiókjaival, arany csillogású virágkoszorúval körülövezett rézgombjaival, kulcsaival. Még anyai dédmamám stafírungjából került örökségként hozzánk, melyet nagyon szerettem, s lehet, titkon örültem is, hogy nem lel új gazdára.
De édesanyám kitartóan ismételte: ezt is el kell adni. Zolikánk nem koplalhat! Mert akkor olyan időket éltünk, hogy az éhezés is természetes velejárója lett napjainknak.
A helyi lapban makacsul hirdette hétről hétre, évről évre a XIX. század békekorát felelevenítő két bútordarabot.
Amikor már ő sem reménykedett, megszólalt a telefon, és egy szerb nő érdeklődött, megvan-e még a szekrény.
Még aznap el is jött a csinos, gondozott külsejű fiatalasszony meg kísérője, egy magas, szikár férfi, aki csak nagyokat hallgatott. A nő már a virágoskert közepén elkezdte a mondókáját, melyre édesanyám nem figyelt túlzottan, hiszen csak az eladásra összpontosított. Míg a két nő beszélgetett, a férfi némán várt, én pedig figyeltem a fejleményeket.
Belépve a szobába, melyet új tulajdonosra várva még a dédmamám hozománya uralt, a férfi csendesen beszélni kezdett a nőhöz. Szinte suttogott a két jövevény. Amikor kiderült, hogy az előttük álló bútordarab az eladó, az inkább csendbe és mozdulatlanságba burkolódzó férfi teljesen váratlanul odalépve a szekrényhez átölelte nagymamám büszkeségét. Egy idegen és a család régi bútora összefonódva. Majd hallgatását megtörve, szólt: I want it, I need it (Akarom, szükségem van rá).
Ismét lesz igazi húsvéti ebédünk, dobbant nagyot a szívem, elfordulva törölgettem kigördülő örömkönnyeimet, míg súgtam édesanyámnak: megveszik, bármennyit kérsz.
Meg is vásárolták. Miközben a család régi bútordarabjától búcsút vettünk, a nő elmondta, hogy férje angol, a nagykövetségen dolgozik, s a közeli faluban vettek egy házat. Nice cottig – vágott közbe a férj, jelét adva annak, hogy többet ért szerbül, mint feltételeznénk.
A feleség folytatta: a férje épp ilyen szekrényt keresett. Aztán elővett egy régi fényképet, melyen a mi szekrényünk ikerpárja volt látható.
– Képzeljék, férjem nagymamájának vidéki házában épp egy ilyen szekrény volt!
Édesanyámmal nem győztünk csodálkozni a véletlenen, ha a véletlen létezik.
Így vándorolt el nagymamám hozományának egy darabja Angliából jövő férfi itteni vidéki házába. Az árából meg édesanyám Budapestről hazaérkező unokájának finom ünnepi ebédet, vacsorát készíthetett az ínség közepette, sőt bőséges pakk is lett belőle.
A nehéz idők összehozták az embereket. Elmosódtak határai az örömnek, bánatnak. Az utóbbi? Az utóbbira, ha egy mód volt rá, fütyültük… évtizedekig.
Jamura
Böske mindenben különbözött a többi roma lánytól. Bőre, hajszíne világosabb volt a megszokottnál. Ritkán szólt, csendesen beszélt és szégyenlősen mosolygott. Mindig egyedül állt a soklakójú ház becsukhatatlan kapujában. Hol az előtte nyugodtan folyó Begát nézte, hol épp az egy-két arra járót. Ha pedig a közeli iskola kisdiákjainak hangos csapata közeledett, Böske frissen, gyorsan eltűnt a sivár udvar valamelyik ajtaja mögött.
Amikor valaki emlegetni kezdte a mély lapályban meghúzódó Jamurát (a szó szerb eredetű, és a gödör kifejezésből származik), az emberek elkomorultak, néhány lenéző, becsmérlő szót fűztek hozzá, vagy csak lemondóan legyintettek, így téve pontot a szegény emberek apró lakótelepével kapcsolatos témára.
Látszólag Böskét mindez nem érintette meg. Ő sem igen társalgott a lerobbant nagy házban élőkkel, tőszomszédokkal. A gyakran arra járóknak úgy tűnt, Böske napjai azzal múlnak, hogy egy halvány mosollyal kedves arcán csak ácsorog a sarkig kitárt és már több évtizede becsukhatatlan kapuban.
Aztán következett az az idő is, amikor Böske már nem állt többé. Sámlin ücsörgött, és továbbra is egyedül volt. Azt már többen is látták, hogy hozzáfut néha egy-egy gyerek, de az arra járók közül soha senki sem tudta meg, hogy anyjuk-e az apróságoknak, vagy csak egy néni, aki ott lakik.
Böske hiába volt más, a járókelők levegőnek vették. Köszönését nem fogadták, még akkor sem, ha látták, tudták, hogy ez a nő viselkedésével, tiszta, de már kifakult ruhájával nem illik a Jamurába. Máshol, szebb helyen, jobb környezetben kellene élnie az őt szerető emberekkel körülvéve.
Egy cudar, esős őszön látták utoljára Böskét kis sámliján üldögélve háttérben a romosodó soklakójú házzal. A kemény tél szűnni nem akaró havazása rákényszerítette a rendszeresen arra járókat, hogy inkább a hosszabb és biztonságosabb utat válasszák, mint a Bega szélén meghúzódó Jamurát, mely a következő nyárra már alig emlékeztetett az ágrólszakadt szegények zömmel aprócska házakból álló lakótelepére. Közben eltűnt a sámli is meg Böske, és a kánikula sem hozta vissza őket.
A Jamurát feltöltötték. Épült és szépült is. Sőt elegáns többemeletes ilyen-olyan erkélyes lakóházak egymás után gombamód nőttek, várva az új életkörülményeknek megfelelő elegáns lakókat, akik drága autóikat a saját őrzött közös parkolójukban hajtották be.
Arra járva azt is láttam, hogy az egyik magasföldszinti lakás erkélyéről egy gondosan öltözött, ősz hajú nő nézelődik, akinek a járókelők hangosan köszönnek, aztán beszélgetésbe elegyednek. A piacról hazafelé tartók, meg hol ezt, holt azt nyújtották föl a korlátra könyöklő asszonynak, akit folyamatosan úgy vettek körül az emberek, mint a virágot a méhek.
Milyen ismerős az idős asszony, gondoltam, majd gyorsan leszögeztem, tévedek. Csupán emlékezett valakire, de a maga módján teljesen idegen.
Amikor először hallhattam fiatalosan csengő halk kacagását, már tudtam, ki ő. De nem a ruha, nem az új otthona tette mássá, hanem a belőle áradó fény, melyet abból nyert, hogy többé nem néznek rajta keresztül, beszélgetnek vele, meg is nevettetik.
Böske öreg korára végre boldog ember lett.
