Fázósan húzta össze meggörnyedt vállán a kockás tavaszi kabátot, a kalapot meg mélyen a homlokába. Muszáj sétálni, megmozgatni a lábát, friss levegőt szívni, pedig öregnek és fáradtnak érezte magát. Bentről, a meleg szobából valahogy úgy tűnt – a napsütés és a kék ég megzavarta –, hogy kint is jó idő van. Annyira unta már a telet, igazság szerint mindent unt. A magányt meg a céltalanságot főleg. Amikor hazajött, visszavásárolta a régi házat. Az elején örült neki, de mégse volt, nem lehetett olyan, mint amikor még itt élt a család.
Napközben próbált játszani, de néhány perc múlva görcs állt az ujjaiba. Csaknem tíz éve nem lépett fel. Persze tudja ő jól, hogy ez a fránya ízületi gyulladás tette tönkre az életét, a karrierjét. Lehet, hogy amikor egyedül gyakorolt évekig, rossz testtartást vett fel, vagy túlerőltette magát, órákig képes volt nyaggatni a hangszerét. Még jó, hogy nem hamarabb, örüljön, hogy majdnem 50 éves volt már, mikor bekövetkezett. Addig megjelent jó pár szólólemeze, koncerteken léphetett fel a világ összes nagy termében, kezet fogtak vele a karmesterek. Keresztnéven szólították az énekesek, akiknek látásáért is vagyonokat fizettek ki az operabarátok, s megtiszteltetésnek vették, ha ő volt az első hegedűs. Hatalmas plakátok hirdették a fellépéseit, és ő elégedetten látta, hogy néhány nap múlva – akkoriban ez így ment – ráragasztották, hogy minden jegy elkelt. Elégedetten sóhajtott, elábrándozva, majdnem elébe lépett egy csikorogva fékező kocsinak. Egy tíz év körüli kisfiú rántotta hátra, keményen szorítva a kicsit kopott kabátot. Felnézett rá egy komoly barna szempár, és a gyerek valami olyasmit mondott, hogy mindig körül kell nézni, ha át akar menni az úttesten, az ember sokkal hamarabb megáll, mint egy jármű. Az öreg bólintott, de mielőtt megköszönhette volna, meglátta a hegedűtokot a hóna alatt. – Zeneórára mész? – kérdezte, s kicsit megköszörülte a torkát. Ő már négy évesen tanult, otthon, a nagyapjától. A gyerek bólintott, aztán hozzátette, vállát kicsit megrántva: – Muszáj – mondta felnőttes komolysággal. Az öreg szíve összefacsarodott. Ilyen idős lehetett, mint ez a gondterhelt kis emberke, amikor a nagyapja meghalt, eladták a házat, a régi bútorokat, képeket, a szép vitrint, amit órákig elnézegetett, bár a porcelán figurákat nem volt szabad kivenni.
Az anyjával egy kis faluba költöztek, mindezt néhány hét alatt. Soha nem érezte magát annyira egyedül, annyira kifosztottnak, s csak a hegedülés hozott némi enyhülést, amikor úgy fájt a szíve, ahogy csak egy sokat megélt szív tud.
– Nem szereted a zenét? – hajolt le, és szinte suttogott. Egy hangos dudaszótól megijedve arrébb léptek, s leültek a megállóhely padjára. Autóbusz jön majd erre, jó sokára, úgyhogy most nem ácsorgott senki a csikkel telidobált, félig leszaggatott hirdetésekkel teli bódéban.
– A zenét szeretem, csak az órán gyakorolni utálok – jött a válasz. – Pirike néni kiabál, azt mondogatja mindig, hogy felesleges pénzkidobás engem hegedülni taníttatni, ez biztos a szüleim mániája, velem akarja tán apám komp.. – a gyerek legyintett, – elfelejtettem ezt a szót, és lehajtotta a fejét.
– Kompenzálni – mondta az öreg – valami olyasmit jelent, hogy apukád szeretett volna zenélni, de valami miatt nem lehetett. – Igen – ragyogott fel a gyerek szeme –, ez az. – Apuék sokan voltak testvérek, nagyapa meg nem adta mindig haza a fizetését – nézett komoran az öregre, aki értőn bólintott.
– Meg olyanokat is mond, hogy én egy tévedés vagyok, meg csalódás leszek, ilyesmi. Úgyhogy ha lehet, ellógom az órát, a pénzt meg visszacsempészem anyu pénztárcájába. Mert óránként kell fizetni, Piri néni szerint nincs hitel, mert egyszer csak nem jövök, s neki kárba veszett a rám áldozott ideje. Ijedten nézett az ismeretlen idős emberre, aki levette a kalapját, beletúrt hosszú fehér hajába, s dühösnek látszott, amikor idegen nyelven mondott valamit, csak a Piri nevet értette.
Nem tudhatta, hogy a felnőtt gondolatai régi jó tanítókon járnak, akik nevet adtak a hegedűknek, akik megtanították, hogy ha megsimogatja a hangszert szeretettel, visszakapja azt, amikor a négy húr dalolni kezd a vonó alatt.
– Játsszál valamit – nézett rá, s a hegedűtokra mutatott. A kisgyerek nem mert ellenkezni, elővette a kicsit kopott hangszert, és a Kis kece lányommal próbálkozott, közben nézte a padon üldögélő, békés arcú férfit, aki bólogatott, s kezével dobolta a padon a ritmust. Jó a válltartása, ösztönösen jó – mormogta az csak úgy magában. – Hosszúak az ujjai, a karja is. Szépen tartja magát.
Néhányan megálltak, egy fiatal pár aprópénzt dobott a kalapba. Az öreg fülig vörösen állt fel, s intett, hogy pakolja el a hegedűt.
– Itt élek a sarkon, abban a nagy sárga házban. Mondd meg édesanyádnak, szívesen tanítalak hegedülni. – Mennyiért? – kérdezte komolyan a gyerek. – Az első nagy koncertedre majd küldesz tiszteletjegyet, de valami jó helyre szóljon! – jött a válasz, és ahogy elindult nekifeszülve a szélnek, az alakja egyre nagyobb lett.
Mire kipislogta szeméből a könnyet, már el is tűnt. – Pedig itt volt – mondta ki hangosan Balázs, és felmarkolta a padon hagyott aprót. Akkor is ott volt a zsebében, amikor az első koncertet adta.
A függöny széthúzódott, s amikor felnézett a páholyra, ott ült az öreg, és kicsit felemelte a kezét, hogy intsen neki.
