2024. április 27., szombat

Jó is, meg nem is

Amikor Rafael Nadal és Roger Federer időnap előtt esik ki a nagy tornákon, Novak Đoković pedig bejut a döntőbe – ami az idén Melbourne-ben megtörtént –, a tévedés legkisebb esélye nélkül megjósolható a spanyol és a svájci szurkolóinak reakciója. Vagy azt mondják, hogy Novak ellenfelének győzelméért szorítanak, vagy pedig – ami ugyanazt jelenti – reménykednek, hogy végre az új korosztály játékosa szerzi meg a nagy serleget. Mindez persze nem érvényes, ha egyik kedvencük a döntős, ami természetesen fordítva, tehát Novak Đoković szurkolói esetében is elmondható.

A szurkolók véleménye azonban nem perdöntő, és komolyabb berkekben is egyre gyakrabban merül fel a kérdés, jó-e a tenisznek, vagy rossz, hogy a férfiaknál Federer, Nadal és Đoković uralma már-már örökösnek tűnik, hogy egyszerűen letaszíthatatlanok az élről, és 99 százalékban biztosra vehető, hogy hármuk közül az egyik lesz a győztes.

A kérdésre lehetetlen egyértelmű választ adni. Tehát jó is, meg nem is. A tornák szervezőinek, a védnököknek, a médiának és a teniszbarátok óriási táborának kedvező a három híresség egyidejű játéka. A tornákon szavatolt a telt ház, a szponzorok nem fukarkodnak, inkább egymást túllicitálva versengenek, a média könnyedén tölti a hasábokat, a tv-terminusokat, és nagy forgalmat bonyolít le a közösségi oldalakon, a szurkolókat pedig vonzza a három teniszező kiélezett rivalizálása, és ami a legjobb, hármuk meccsei toborozzák az új teniszrajongókat. A tornák nagy bevételeket valósítanak meg, ami által évről évre növekedik a díjalap is. Sok, elsősorban üzleti és reklámszempontból tehát nagyon jó, hogy nem egy játékos uralja a mezőnyt, vagy pedig nincs is kimondottan kimagasló, nézőmágnes teniszező.

Ami nem jó, hogy a három játékos hosszú és sikerekben dús karrierje csaknem kizárja a nemzedékcserét, amely a jelek szerint nem a vereségeikkel, hanem majd csak a visszavonulásukkal következik be. Hármuk megjelenése óta már nemzedékek estek ki, sok olyan teniszező maradt nagy eredmények nélkül, akik egy más korszakban jóval sikeresebbek lettek volna, mint például Roddick, Nalbandian, Berdych, Tsonga, Dimitrov, Raonić, Čilić stb. A triónál fiatalabbak egyrészt csak későn kaphatnak alkalmat a betörésre, vagy pedig túl korán, és reményvesztetten esnek vissza a középszerűségbe.

Így történhet meg, hogy a ma a 27. évében levő Dominic Thiem – vitathatatlan tehetsége és játéktudása ellenére – még nem nyert nagy tornát, s hogy a 21–23 évesek jelentik az új reménységeket, holott az ő korukban a mai trió tagjai már többszörös és ünnepelt bajnokok voltak.

Federer, Nadal és Đoković uralmának nagyságát nem csak a megnyert nagy és 1000-es tornák száma és a rengeteg csúcs fejezi ki. Egy utánaszámolás megmutatja, hogy a 2004-es US Open óta, tehát csaknem 16 éve, és a legutóbbi 62 nagy tornán ők hárman csak kilenc GS-serleget engedélyeztek másnak – Murray és Wawarinka 3-3, Del Potro, Szafin és Čilić 1-1 –, 22 alkalommal egymás ellen vívták a serlegcsatát, valamint mindössze háromszor fordult elő, hogy a döntőben legalább az egyikük ne legyen ott. A 2005-ös Australian Openen Marat Szafin és Lleyton Hewitt, a 2014-es US Openen Marin Ćilić és Kej Nisikori, a 2016-os wimbledoni tornán pedig Andy Murray és Miloš Raonić játszott a trófeáért.

Marad a kérdés: mi várható a következő időszakban? Ez is megmondhatatlan. Elsősorban Nadalnak és Đokovićnak van esélye, hogy végigcsinálják a nagy tornák hét meccsét, Federer erre már kora miatt kevésbé esélyes, a fiatalabbak közül pedig Thiem, Medvegyev és Cicipasz esetében várható diadal. Ez a hatos – felettébb érdekes – a Roland Garrosig hasonló számú pontot véd. Íme a lista: Federer 2460, Nadal 2305, Thiem 1970, Đoković 1915, Cicipasz 1860, Medvegyev 1065.

Tehát: kellemes és izgalmas tenisztavaszt!