Az ünnepek után ellátogattunk a húgomékhoz Budapestre. A nagyváros egyik nyugodtabb körzetében élnek, Óbudán. A környék a modern világ és az örökség ledöbbentő ötvözete: az évszázados romok között visszafogott lakóházak tornyosulnak, a fákkal körbeültetett sétányok mellett villamosok suhannak. A rollerezők aszfaltos álmát macskakövek váltják fel a lábunk alatt, és az üvegpaloták takarásából előbújik az óváros királyi hangulata. Varázslatos.
Számos fiatal pár választja ezt a környéket otthonának. Legtöbbjük számára persze megfizethetetlen a kertes társasházak falut idéző meghittsége, így megelégszenek a családközpontú környék paneljeinek kínálatával. Húgomék is egy ilyen lakás büszke tulajdonosai. Gyönyörű otthont rendeztek be az egyik lakóház kilencedik emeletén.
A gond ott van, amikor az én örökmozgó, 190 négyzetméternyi lakótér szabadságához és a kert által nyújtott korlátlansághoz szokott fiam mögött becsukódik a lift ajtaja. Már hat évvel ezelőtt kiderült, hogy fél napnál tovább nem tudjuk megzabolázni a lábacskái dobogását, a jókedvű üdvrivalgásai pedig átütik a hangszigetelést. Bár az alsó és a felső szomszédok, de még az azonos emeleten lakó öreg nénike is igencsak türelmesek voltak, jobbnak láttuk naponta legalább egyszer „kiengedni a lovakat”. Így szép lassan bejártuk a környék összes zöld területét, kutyasétáltatóját és nem utolsósorban a játszótereket.
Bár megnőtt már a gyerek, figyelmesebb és valamivel türelmesebb is, a szokás megmaradt. A játszótér ki nem maradhatott a budapesti programokból. Az idén a húgomék meglepetéssel készültek: kicsit távolabbra vezettek bennünket, egy nemrégiben felújított térre. Az úti célunk felé haladva még csak sejteni sem lehetett, hogy mi vár bennünket. Csak egy kis tábla hirdette, hogy nem mindennapi dologra bukkanhatunk a négy lakótömb takarásában: Holdudvar – sugallta a látványt a felirat.
Már megszokhattuk volna, hogy Óbudán rendszeresen csodákra bukkanunk a panelek között, ez mégis meglepett bennünket. Egy nagy zöld domb tövében szürke és narancssárga világ látványa tárult elénk. A fa- és a fémelemek váltakozása egy idegen, eddig ismeretlen valóságba röpítette a kis csapatot. Kinyílt a kis védőkerítés rácsa, és Neil Armstrongnak éreztem magam. A fiamnak nem voltak ilyen magasröptű gondolatai, ő egyszerűen csak örült. Az őszinte sikongatásaiból sejtettem csak, hogy valahol az alumínium- és áttetsző elemekből álló holdjáró tetején kell keresnem. A következő pillanatban viszont már repült is lefelé a szerkezet csúszdáján. Megmászta az összes köteles, lépcsős, kapaszkodós felfelé vezető utat ahhoz, hogy a száguldás élményét újra és újra átélje.
– Nézd anya, milyen jó!!! – hallottam a hangját, miközben a hinták mögött felfedezte a földbe rejtett trambulinokat. És már repült is az ég felé, majd vissza. Lányommal azon tanakodtunk, hogy vajon bennünket is elbírna-e az észrevétlen gumiszőnyeg, de végül megegyeztünk, hogy mégse lenne ildomos teljesíteni ugrabugrás vágyainkat. Eközben Dávid már felfedezte a farakéta összes zegét-zugát és kapaszkodóját.
– Az azért bennünket is elbír – állapította meg Emőke a sarokban levert cölöpökről. Két pillanat múlva már egyensúlyoztunk is rajtuk, és nevetve magyaráztuk Dávidnak, hogy nehogy az alattunk csörgedező „lávába” lépjen. Az egyik emelvényen állva Emőke újabb teret fedezett fel.
– Anya, elmehetek a nenával oda? – mutatott a játszótérrel szemben elhelyezkedő „torna-térre”. A kocogóknak lehelyezett pályán túl ugyanis számos testedzésre alkalmas szerkezet állt. Megegyeztünk, hogy húgom a lányommal tart, én viszont maradok a holdjárás élvezeteinél. Így legalább egy kis időt tölthetnek kettesben is – gondoltam, miközben tekintetemmel Dávidot kerestem. A fiam helyett azonban egy zseniális szerkezetet pillantottam meg.
– Dávid, akarsz kincset bányászni? – kiáltottam, és az örökmozgó már ott is termett mellettem. Le- és felhajtható kis csatornába öntöttük a kavicsokkal teli homokot, amely egy propelleren át a láncokkal kifeszített szitában kötött ki. Együtt figyeltük meg, hogy a homoktenger hogyan tűnik el, miközben apró mozdulatokkal rázogatjuk a keretet. Az én feladatom volt a kincseket abba a kis vödörbe rakni, amelyet Dávid a mellette levő emelvény tetején állva görgőláncon át az „űrhajóba” emelt. Órákon át tudtuk volna gyűjteni a kincseinket, ha a fiam nem fedezi fel a játszótér egyik legfurcsább elemét: hatalmas kockaforma közepén egy kisfiú futott. A kis lemingketrecünk kerekének óriássá nőtt mása tárult a szemünk elé.
– Anya, az egy mosógép? – kérdezte Dávid. Megosztottam vele is, hogy számomra ez inkább a kedvencünk futókerekére hasonlít, de akár centrifuga is lehet. Türelmesen kivártuk, hogy felszabaduljon a közkedvelt elem, majd Dávid is kipróbálta, milyen lemingnek lenni a forgókerékben. Az elejében óvatoskodó fiam mind jobban belemelegedett az egy helyben futás élvezetébe, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy az első ámulatot követően egy kicsit jobban körülnézzek.
A tőlünk balra levő edzőtéren a lányom már nagyban emelgette a saját súlyát. A kocogópályákon percenként futott el egy-egy fiatal, de az idősödő bácsikák is szorgalmasan tipegtek a puha gumiszőnyegen. Babakocsis párok sétálgattak a domb körül, amelynek tetején három kutya élte ki éppen a mozgásigényét. A játszótértől jobbra fura kis ház alakú faépítményeket észleltem. Közelebb sétálva rájöttem, hogy nyaranta kártyapartik és társasjátékok izgalmait élvezhetik itt a közösségbe tömörülő lakók. A padokkal körülvett asztalokról a sakktábla sem maradt le. A valótlan, mesés „idegen-világ” hangulat természetesen a nyugdíjas zugot is jellemezte.
Pillantásom ismét jobbra szegődött, és hatalmas teljességében tárult elém a minden eddigit lepipáló csoda: a domb mögött óriási csövek és fémszerkezetek ereszkedtek le a magasból. Nem csak én fedeztem fel a fiatalok és felnőttek számára épített játszóteret: a domb jobb oldaláról a lányom, bal oldaláról pedig a fiam futott a tér közepére. Ott pingpong-asztalok várták, hogy a gigantikus csúszdákról lábaikhoz érkezzenek a szórakozni vágyó fiatalok. Aki pedig ettől is extrémebb kihívásra vágyott, az akár a Holdig is felkapaszkodhatott a biztosítókötelekkel ellátott mászófalon.
Végül egyikünknek sem volt mersze, hogy leereszkedjen az óriáscsúszdákon, ám az öregek bölcsességével megállapítottam, hogy íme: ezért nem teszik tönkre az ifjak a gyerekek játszóterét… Hisz számukra megfelelő, vágyaikat kielégítő saját területtel rendelkeznek.
Pár nappal később már a dél-bácskai kisvárosunk központjában igyekeztük rendezni ügyes-bajos dolgainkat. A posta felé sietve a fiam megkérdezte, hogy játszhat-e egyet a kisparkban levő alkalmatosságokon. A félig megdőlt, „csak a jó Isten keze tartja” vázon csikorogva mozdult meg a törött ülőkés hintamaradvány. A mellette levő emelvényre csak minden második lépcsőfokra állva lehetett felkapaszkodni – ha ugyan volt miért, ugyanis a másik feléről hiányzott a csúszda. Helyén csak egy életveszélyes vasrúd csúcsosodott ki a földből…
– Itt akarsz játszani? – bukott ki belőlem akaratlanul, miközben az elkeseredésem méregként fortyogott a gyomromban.
– Szeretek itt játszani. Ez a miénk.
Ledöbbenten álltam az őszinte bogárszemek előtt, miközben eszembe jutott, mennyit futkároztak, másztak és röpültek a gyermekeim a kisparkunk védelmében. Fájóan hasított belém: milyen igaza van a fiamnak! Kopottabb, rozsdásabb, hiányosabb – de a miénk...
Holdudvar ide vagy oda: bennünket a visongó, szúró, kemény hinta röpít az égbe. Itthon vagyunk.
