Láss csodát! Hónapokig a lapok első oldalán szerepelt az Iránnal kapcsolatos feszültség felfelé ívelő spirálisa, olyannyira, hogy mindenki biztosra vette, hogy ebből háború lesz. A Le Figaro francia napilap már 2019 júniusában megírta, hogy „csoda lenne, ha Irán és az Egyesült Államok között két éven belül nem lenne háború”. Később pedig már biztosra vették, hogy a háború minden percben kitörhet. És utána egyszerre Irán eltűnt a hírek előkelő helyéről, mintha nemcsak háborús veszély nem lenne, de még csak említésre méltó sem történne.
Így elöttünk áll az alakuló, általunk középhatalmi világrendnek nevezett új világrend jellegzetessége. Állandóan fokozódik a feszültség, hogy egyszerre előálljon a „mintha semmi sem történt volna” helyzet. A jelenséget először Észak-Koreával kapcsolatban tapasztaltuk. Ott állítólag Trump amerikai elnök már a megindult támadást állította le, az utolsó percben. Utána senkit sem zavart, hogy Észak-Korea továbbra is atombombával rendelkező, rakétákkal kísérletező ország maradt. Sőt Trump többször találkozott Kim Dzsong Unnal, mint egy szövetséges ország állam- vagy kormányfőjével. Most ugyanez megismétlődött. De emlékeztessünk rá mi is történt!
A feszültség felfelé ívelő spirálja még 1978-ban elindult, de utána gyorsult. Akkor az történt, hogy Trump felmondta az 1975-ben kötött szerződést, amely szerint Irán a szankciók feloldása fejében vállalja a birtokában lévő urán mennyiségének és dúsításának korlátozását. (Ez az esemény jelentős változást hozott Irán életében. A még 2015ben is 1,6 százalékkal visszaeső gazdasága 2016-ban 12,5 százalékkal megugrott.) Mert két fontosnak tartott szövetségesének – Szaúd-Arábiának és Izraelnek – nem tetszett a béke Iránnal. És ezért, mert van egy tévhít, hogy a szankciók megnehezítik a rendszer helyzetét, ami megmozgatja a tömegeket és kikényszeríti a rendszerváltást. Ebben annyi igazság van, hogy növeli a belső elégedetlenséget, de legalább ugyanolyan arányban lehetővé teszi, hogy a rendszer minden hiányosságáért külföldet hibáztassa. (Irán most a feszültség fokozásának napjaiban azt a megoldást választotta, hogy bejelentette: megnövelt mennyiségű uránját az egyezményben megengedett 3,67 százalék helyett 5 százalékkal dúsítja. Ami azért gyerekes dacolás, mert az atombombához 90 százalékos dúsítás kell.) A válság most felizzó korszakában pedig jöttek a bonyodalmak a tartályhajókkal, az ukrán repülőgép és az Iránba küldött drónok lelövése. A válsághelyzetből az teremtett háborús veszélyt, hogy az amerikaiak meggyilkolták Kászim Szulejmánit, Irán mindenható kémfőnökét. Részben a felcsapó heves tiltakozás (a szomszédos Irakban is megtámadták a bagdadi amerikai nagykövetséget) lecsillapítására, részben a gyilkosság megbosszulására Irán rakétákat lőtt Irakra, egy Kirkuk melletti amerikai támaszpontra. Több amerikai katona megsérült, egy iraki születésű, de amerikai állampolgárságú tolmács pedig meghalt. Erre a támadásra fenyegetőzött Trump, hogy 52 célpontot fognak bombázni.
És ekkor hirtelen elhallgattak Iránról, mintha a háborús veszély egyszerűen megszűnt volna, mintha a feszültség nem is létezett volna. Ennek persze megvan a maga észszerű magyarázata. Elsősorban is Trumpnak megvan az oka rá, hogy ne bocsátkozzon veszélyes kalandba. Észak-Korea megtámadásáról azért mondott le, mert soha sem bocsátották volna meg neki, ha a támadásra Észak-Korea, azzal a kétes, de meglévő lehetőséggel válaszol, hogy elpusztítja San Franciscót vagy Los Angelest. Itt pedig az idén esedékes elnökválasztás előtt nem bocsátkozhat háborús kalandba, amikor Afganisztán és Irak megtámadása már bizonyította, hogy ez milyen kilátástalan vállalkozás. Kétségtelen, hogy ehhez a döntéshez hozzájárult a szövetségesek álláspontja is. Elsősorban mindenki fél attól, hogy abban a térségben, amelyből a világ kőolaj-fogyasztásának jelentős hányada érkezik, minden újabb háború hihetetlen zavart okozna a világgazdaságban, amely máris érzi a kőolajár-emelkedésének következményeit.
Külön érdeklődésre számíthat e tekintetben Szaúd-Arábia magatartása. Mint mondtuk, Szaúd-Arábia egyik kezdeményezője és gerjesztője az Irán-ellenes politikának. Most viszont a legerélyesebben sürgette a háborús veszély csökkentését, mert tudja, a kőolajszállítás minden megzavarása elsősorban neki okozna kárt. (Szaúd-Arábia jobban függ a kőolajexporttól, mint Irán. Ott a nyersolaj az exportbevétel 43 százalékát adja, náluk viszont 78 százalékát.) Így rajzolódik ki az új világrend azon sajátossága, hogy annak alakulása több ponton is ellentéteket szülhet, ezek az ellentétek háborús veszéllyé fajulhatnak, de erősen hat az is, hogy háború kitörésében senki sem érdekelt, tehát a feszültség csúcsán tenni kell valamit a helyzet javítására. Ebből a helyzetből két dolog származik. Az egyik, hogy más a helyzet, mint az előző két világrendben. Az elsőt jellemezte, hogy megvolt a szovjet–amerikai ellentét, de a világ ügyeit a két szuperhatalom ellentétének és együttműködésének sajátos szimbiózisa intézte, a másikat pedig az amerikai egyeduralom teljes mértékű érvényesülése. Az új világrendben nemcsak két szuperhatalom, hanem számos középhatalom van, hogy az ő érdekütközésük teremtsen itt vagy ott háborús feszültséget. Az amerikai egyeduralmat azonban számos lázadás-berzenkedés bontja meg. Már csak a viszályok rendezésének mechanizmusát kellene kimunkálni.
