2024. május 8., szerda

Tanulható, átadható, örömöt okozó

Hosszú, szinte földig érő homokszínű ballonkabátját kigombolva viselte, az alóla kivillanó grafitszürke nadrágját és garbóját megegyező árnyalatokban igazította egymáshoz. Ez a kombináció valamennyire kiemelte magasságát, kabátjának hossza viszont visszafogta azt. Tudja magáról, hogy magas, de nem akar vele hivalkodni. Nem viselt drága karórát, és pecsétgyűrű sem volt az ujján. Nem lehet nagyon tehetős, de ha mégis, azzal sem akar kérkedni. A jegygyűrűje alapján tartozhatott valakihez. Annak ellenére, hogy ráncai és deres hajszálai elárulták korát, léptei mégis fiatalos, magabiztos kisugárzást tükröztek, mikor kilépett a borbélytól. Robusztus szemüvegkerete fölött csak egy kacér pillantást vetett ránk és elsuhant mellettünk. Édesanyám kezét szorongatva mi is tovább haladtunk az utcán.

Ha reggel munkába sietve kicsit megállunk és megfigyeljük a körülöttünk nyüzsgő tömeget, ritkán futhatunk bele emlékezetes, és egyben elegáns megjelenésű emberekbe. Mintha legtöbbjük észrevétlen szeretne maradni vagy annyira kirívóan próbál önigazolást keresni, hogy már szinte nevetségessé teszi magát. „Nem a ruha teszi az embert” – szól a világ egyik legálszentebb szólása. Ha az anyagiak szempontjából vizsgáljuk meg a kijelentést, elmondhatjuk, hogy valóban nem az határoz meg bennünket, mennyire drága ruhát viselünk, a stílusunk kialakítása viszont nem pénzfüggő. Kommunikációs viszonylatban, minden egyes ruhadarab valamilyen üzenetet hordoz viselőjéről, legyen szó akár a szabásukról, színükről vagy viseltességükről. Ruháinkkal jeleket küldünk arról, hogy mit akarunk, arról is, hogy milyennek szeretnénk láttatni magunkat mások szemében. Elhitethetjük magunkkal, hogy kivételt képezünk, hogy ez nálunk nem így van, de ezzel csupán önmagunkat csapnánk be.

Ismerkedésnél első látásra ítéletet hozunk, egy egész történetet alakítunk ki a fejünkben a másik emberről. Mások megítélése gyorsan és felületesen történik, kategóriákba sorolunk mindenkit, akár tetszik, akár nem. Ez a folyamat nem mindig tudatos, csupán emberi gyarlóság. Az más kérdés, hogy ez jó vagy rossz tulajdonságunk-e, de mindenkire jellemző, hisz ha egy öltönybe bújt, aktatáskát szorongató férfit látunk bemenni egy irodaházban, már előre feltételezzük, hogy nem a portás lehet az. Egy felmérés szerint a küllemünk 55 százalékban határozza meg mások véleményét rólunk az első találkozás során, míg a mondandónk csupán 7 százalékban gyakorol hatást másokra, ezért ha állásinterjúra, az első randira, vagy más fontos eseményre megyünk, igyekszünk minél jobb fényben feltüntetni magunkat, és nem akármilyen, hétköznapi ruhában megjelenni. A társadalmi elvárások is alakítják külcsínünket: esküvői meghívás esetén nem veszünk fel fehéret, ha bálba megyünk, nem húzunk farmernadrágot, munkahelyre nem megyünk sportruházatban, és még sorolhatnám. A ruházkodásra valóban pénzt kell költeni, de ha végignézünk egy bálozó seregen, észrevehetjük, hogy kevesen vannak tisztában testi adottságaikkal, és olyan ruhát vásárolnak maguknak az estélyekre, amik nemhogy kiemelnék fizikai sajátosságaik előnyös oldalát, hanem inkább elrejtik azt. A saját stílusunk önismeret is, kialakítása tehát tanulható folyamat. Igen, érzék is kell hozzá, de senki sem számít veszett ügynek, csak akarat kérdése az egész, mint oly sok mindennél, ha önfejlesztésről van szó. Ez a készség ugyan nem örökölhető, de példamutatással átadható. Pont mint a főzés. Egyeseknek nem kell recept a csilis bab megfelelő fűszerezéséhez, mert érzéssel ízesítenek, másoknak viszont irányt mutatnak a leírtak.

A divat nem más, mint egy alkalmazott művészet, amiből csak akkor csipegethetünk, ha már megismerkedtünk az alapokkal. Az előző példához visszatérve, akkor próbálkozzunk vele, ha már megtanultunk „főzni”. Lehet a divat iránytűje a felsoroltaknak, de folytonos változása miatt igen sokszor, és mélyen kellene belenyúlnunk a pénztárcánkba, és nagyon ritkán terel bennünket a megfelelő útra. Nem mindenkin állnak jól a most divatos vastag talpú csizmák, nem lehet a bob frizura vagy a vastag szemöldök univerzálisan jó. Testünk minden egyes porcikáját ismernünk kellene, elfogadnunk olyannak, amilyen, és abból kihozni a legjobbat, nem pedig ráerőltetni valamit a divatosságra hivatkozva. Amióta az eszemet tudom, ilyen mondatokat hallok a butikosoktól: „Mindenki ezt veszi”, „Ez most a divat”, „Most pont ezt reklámozzák a divatlapok”. Az ember, csoportos lény lévén, mindig szeretne beilleszkedni a környezetébe, abba a kis társaságba, közösségbe, ahová tartozik. Inkább komfortzónáján belül válogat, másol és elvegyül, pedig milyen jó lenne, ha nem kényszerként, hanem inkább örömként tekintenénk saját stílusunk felfedezésére, úgy, hogy elsősorban saját magunknak okozunk boldog pillanatokat.

Az idős bácsival többé nem futottam össze a városban, de még huszonöt év után is emlékszem időtlen stílusára.