2024. április 27., szombat

Csalódás volt Kubica visszatérése?

Még az évtized legelején, 2011 februárjában történt, hogy Robert Kubica kedvtelésből elindult egy olaszországi raliversenyen, ahonnan hordágyon távozott, az orvosok pedig napokig a jobb karjáért küzdöttek, miután egy szalagkorlát átszúrta az autóját. Nyolc évvel később a lengyel véghez vitte a lehetetlent, visszaküzdötte magát a Formula–1-es rajtrácsra. Az autósport-történelem egyik legnagyobb visszatérője azonban a csapattársához mért elmaradás és a Williams mélypontja ellenére is emelt fővel távozhatott.

Robert Kubicának nem volt szüksége arra, hogy élete során másodszor is a nulláról indulva felküzdje magát az F1-be. Egyszer már bizonyította, hogy helye van a mezőnyben, futamot nyert, és ami talán a legfontosabb, képességeit illetően a szakma az akkori mezőny legjobbjaival, Lewis Hamiltonnal, Fernando Alonsóval, Sebastian Vettellel emlegette egy szinten, aki világbajnoki címekért fog harcolni, amint megkapja hozzá a megfelelő hátteret. Mostanra mind jól tudjuk, hogy a 2011-es ralibalesete és az abból származó súlyos karsérülése keresztbe törte karrierjét, és megakadályozta őt ezen mindenek feletti cél elérésében. Nincs elegendő magasztos jelző arra a küzdeni akarásra, amivel apró lépésekkel haladva elérte, hogy nyolc év távollét után ismét emberszámba vegyék az F1-ben, és versenyzői szerződést kapjon a Williamstől, noha legbelül ő is tisztában volt vele, hogy a hatalmas változáson átesett sportban az egyik rangidősként is jelentős tapasztalatbeli lemaradással már nem fog minden ugyanott folytatódni, ahol az évtized legelején nagy hirtelenséggel abbamaradt.

Kubica saját magának – és talán kicsit a világnak is – akarta bebizonyítani, hogy nincs olyan baleset, ami akkora kárt tehetne a testében, hogy abból ne tudna újra felkapaszkodni a csúcsra. A felépülés, jobb karja mozgékonyságának visszanyerése felé vezető úton raliversenyeket nyert, és jó eséllyel sikeresebben tölthette volna karrierje ezen második felét, ha nem az F1-es ülés lebegett volna ismét a szeme előtt. Ő azonban mindig is formulaautós versenyzőnek készült, ezért amíg remény mutatkozott rá, ismét ezt az utat követte.

A cél végül megvalósult, még ha Kubica olyan reménytelen helyzetben találta is magát az F1-es rajtrácson, aminél rosszabb forgatókönyvet felvázolni sem lehetett volna: az autója végtelenül lassú volt, újonc csapattársával képtelen volt tartani a lépést, az alkalmassága körüli kérdések újra és újra felszínre törtek, ráadásul a szezon utolsó harmadára fordulva a csapat vezetőségével közösen teregették ki a szennyest a nyilvánosság elé.

Hogy az FW42-es modell hogyan sikerülhetett olyan gyatrára, ami még az utolsó előtti csapathoz is csak a jobb napokon kerül körönként egy másodpercen belülre, az az a fajta rejtély, amelyre aligha kapunk valaha is hivatalos választ. Az egész ügy, ami azzal kezdődött, hogy a Mercedes első sikercsináló technikai igazgatója, Paddy Lowe 2017-ben megérkezett Grove-ba, ahol részesedést is szerzett a Williamsben, majd a nagy remények és ígéretek ellenére egyre mélyebbre süllyesztette az autókat az általa jóváhagyott technikai irányvonal, hogy aztán 2019 kezdetén hirtelen távozzon, felettébb gyanús. És akkor még nem is léptünk rá arra a legmélyebb paddockpletykák által kikövezett ingoványos talajra, amely összefüggésbe hozza őt a Williamst az elmúlt években felvásárolni próbáló Dimitrij Mazepinnel, és nem a puszta véletlennel magyarázza a rohamosan hanyatló formát… Akárhogy is legyen, a Williams, amelynek az évszázad során többször is dokumentálhattuk már története újabb mélypontját, most először süllyedt pontszerzésre önerőből képtelen sereghajtóvá, ami nyomokban már-már a 2010-es évek kiscsapatainak vergődésére emlékeztet a fejlesztések hiányával és az alkatrészspórolási okokból történő versenyfeladással. Kubica a lehető legrosszabb pillanatban csöppent be a Williamshez, az egyetlen csapathoz, amely – a lengyel olajvállalat pénzének szagát is érezve – lehetőséggel kecsegtetett számára a mezőnybe való visszatéréshez.

És mivel Kubica tempója rendre elmaradt csapattársa, a fiatal George Russellé mögött, ez a két tényező együttesen garantálta is számára a bérletet a mezőny mindenkori utolsó helyére – és sajnos ebből az évből leginkább ezt a pillanatképet hagyja majd maga után az emlékezetekben. Egy debütáló F2-es bajnok teljesítménye kicsit mindig zsákbamacska, Russell azonban könnyűszerrel tette zsebre Kubicát: a 21 időmérő mindegyikén legyőzte, átlagosan nem is csekély, nagyjából 6 tizedmásodperces különbséggel, és csak két futam volt, ahol a lengyel mögött ért célba. Az egyik a Francia, a másik a Német Nagydíj, és ez utóbbinak esős időjárása és kieséshulláma hozta meg a krakkói versenyző szerencséjét, hiszen az ő ott szerzett egy pontjával iratkozott fel a Williams a 2019-es eredménytáblára – na nem mintha a csapatnak ez az eredmény vagy Kubicának a bajnoki összetett 19. helye különösebb büszkeségre adna okot. Összességében azért kijelenthető, hogy a lengyel a stopper mindenféle mérése szerint jelentősen elmaradt csapattársától, akinél azért kaphatott volna keményebbet is.

Tempóhiányát látva pedig óhatatlanul is minden szemlélőben felmerült a kézenfekvő gyanú: lehet, hogy Kubicát mégis hátráltatják a 2011-es sérülés következményei, ami miatt nem tud olyan jól ügyeskedni az autóban, ahogy az ezen a szinten elvárható lenne? A lengyel maga sem csinál belőle titkot, hogy nem tudja már úgy mozgatni sérült jobb karját, mint régen, ám minden alkalommal gyorsan hozzá is teszi, hogy ez a kormány kezelésében egyáltalán nem akadályozza, még azokon a pályákon sem, amelyek a legélesebb kanyarodási szögeket és a legprecízebb mozdulatokat igénylik – tulajdonképpen Monaco és Szingapúr az erősebb hétvégéi közé is tartoztak a Russellhez mért lemaradás tekintetében. Az azért kiderült, hogy Kubica különleges elrendezésű kormányt kért autójába a Williamstől, a lehető legtöbb gombot a bal oldalra rendezték, ezzel kímélve meg az extra feladatoktól a kevésbé mozgékony jobb karját. Az újítást a szezonkezdetre remélte a lengyel, végül csak a szeptemberi Olasz Nagydíjon kapta meg, mert a mélyponton lévő Williamsnél fontosabb dolgokra kellett fordítani az erőforrásokat.

A csapat sanyarú helyzetét mutatta a szezon második felében olykor felszínre bukkanó alkatrészhiány. Az e körüli balhé először a Japán Nagydíj hétvégéjén bukkant felszínre, ahol a lengyel nehezményezte, hogy miután pénteken mindkét autón kipróbálták az új első légterelőt, vasárnapra, az időmérő és a futam napjára az övéről leszerelték azt anélkül, hogy erről előzetesen értesítették volna. A pilóta itt már nem először sugalmazta, hogy a Williamsnél minden választási helyzetben az egyébként a Mercedes erős támogatását élvező Russell a kedvezményezett. Közben beszállt a buliba a pilóta szezonját finanszírozó s a mostoha bánásmódját nehezményező PKN Orlen is, az olajtársaságnál ugyanis perrel fenyegetőztek, miután Szocsiban hibátlanul működő autója ellenére is feladásra szólította fel Kubicát a Williams.

Ekkorra már eldöntött tény volt, hogy a csapat és a versenyző útjai a szezon végeztével különválnak, ezt már a szingapúri hétvégén bejelentették. Már ekkor is nagyon limitált volt a betöltetlen 2020-as ülések száma a mezőnyben, és Kubicának az immár mindenki által jól látható eredményeivel a tarsolyában egyébként is nehéz dolga lett volna saját foglalkoztatása mellett érvelni bármelyik potenciális munkaadónál. Tesztpilótai állás ugyan felmerült számára először a Haas, újabban pedig az Alfa Romeo berkeiben, amiből akár még lehet is valami, de a versenyzői karrierjét már máshol építgeti tovább: decemberben tesztelt a német túraautó-bajnokságban azzal a BMW-vel, amellyel első F1-es karrierje során legnagyobb sikereit érte el.

Kubica az elképzelhető legrögösebb úton, a karamputáció gondolatától a raliba való óvatos visszatérésen, a Mercedes háttéremberi státuszán, a Renault-val való első teszteken és a Williams tartalékpilótai ajánlatán át jutott el arra a csúcsra, ami egy eredmények tekintetében kritikán aluli 2019-es versenyszezonban testesült meg. Megérte? Ha nem az utazás negatív végkicsengését figyeljük, akkor számára mindenképpen meg, hiszen prezentálta az autósport legszélesebb nyilvánossága számára, hogy milyen is az, amikor valaki nemcsak elhasznált szavakkal, hanem a legteljesebb fizikai valójában könnyekkel, vérrel és verítékkel küzd, hogy megvalósítsa a célját. Ennél olyan sokkal több pedig valószínűleg már akkor sem lett volna a történetben, ha éppen nem a mezőny leglassabb autóját legyártó alakulattal találnak egymásra, hanem valamelyik másikkal a középmezőnyből. A nyugdíjba vonulástól azonban még messze van, és az autósport széles palettája bőven kínál számára olyan lehetőségeket, amelyekkel még futamgyőztes, sőt akár bajnok is lehet.

A Formula–1 pedig mindeközben gazdagabb lett egy újabb hőseposszal, amely a kirakatba tehető eredmények hiánya miatt talán nem lesz olyan hosszú évtizedeken át megénekelt, mint Juan Manuel Fangio nyaktörésből vagy Niki Lauda tűz fogságából való visszatérése és újbóli bajnokká válása, de aki látta Robert Kubica F1-es karrierjének mindkét felét, az nem biztos, hogy fog még ennél inspirálóbb történettel találkozni rajongói léte során az autósportban.