Délvidéki Tanítónk

Tóth D. Lívia

2019. december 26., 13:50

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Balogh Mihály tanító úr (Tóth D. Lívia felvétele)

Balogh Mihály tanító úr (Tóth D. Lívia felvétele)

Süket is, vak is, lüke is – így mutatkozott be nekem Balogh Mihály. Kikértem magamnak: az első kettőt tiszteletben tartom, a harmadikat viszont nem hiszem el. Köztudott ugyanis, hogy Temerin egyik legmegbecsültebb emberéhez jöttem. A dél-bácskai városkában szinte minden magyar ajkú ismeri és tiszteli a Tanító bácsit. Az is hírlik róla, hogy a könyvek sokasága mellett a 75 éves Magyar Szó napilap minden betűjét elolvasta. A zsákutca kertes házának nappalijában igyekszem megfejteni, hogy mitől válik jó Tanítóvá az ember fia?

Mihály bácsi a hallókészülékével babrál: hogy ne keljen kiabálni – magyarázza a bizonyítványát. Teker egyet a kütyün, és már mondja is...

– Kilencvenéves vagyok. 1929 arról volt nevezetes, hogy világválság volt, sokan tönkrementek. Gyerekkorom rosszul indult... Piroson, ahogyan másutt is, az volt a szokás, hogy aratáskor leálltak az iparosok a munkával. Az apám ács volt, de nyáron szünetelt, mert meg kellett keresni az évi kenyeret. Akkor is kivette a szabadságot, de mégsem lett marokszedő, mert anyám szült. Június 24-e volt, Iván-nap, amikor a világra jöttem. A nagyanyám már a nyolcadik évtizedét taposta, volt már elég unoka, nem nagyon örült a jöttömnek. Inkább azon zsörtölődött, hogy nem lesz meg az évi kenyér. Úgyhogy nem születtem szerencsés pillanatban…

Rám pillant a bozontos, fehér szemöldöke alól. Írtad? – von felelősségre a Tanító. Milyen igaza van… Hisz az újságírónak írnia kellene. Újra elmondom, hogy az asztalon levő két készülék veszi a hangját, nyugodtan beszélgethetünk. Az öregek bölcsességével belenyugszik, hogy a mai újságíró nem ír...

– Később is így volt ez. Nyaranként leállt az iparosság és arattunk. Apa kaszált, anya szedte a markot. Mikor már nagyobbacska voltam, én terítettem a kötelet. Ahogy erősödtem, befogadtak búzahordónak is. Öregapó megtanított. Apámék a naggyal, mi a kis lovas kocsival mentünk. A régi parasztkocsikba nem fért sok, megtöltöttük a derékaljat, majd két keresztfát tettünk rá, meg a vendégoldalt, így raktuk minél feljebb. Minden tizenegyedik köröszt volt a miénk. Ez volt a fizetség, az évi kenyér.

Érdekelne, hogy háborús évek alatt honnan értesültek a világ dolgairól?

– Apám a politikai újságot járatta. Emlékszem, hogy péntekenként jelent meg a Nép, abból értesültünk mindenről. A nagyszüleim viszont a Reggeli Újságot olvasták. Az nagyon a kedvemre való volt, mert gyerekrovatot is szerkesztettek bele. Olvasni, tanulni akkor is szerettem, főleg a verseket. Anyám is versmondó volt, szerepelni is akart. Asztalra tették és úgy szavalt. Én nem, sok verset megtanultam, de titokban. Szégyellős voltam mindig is. Emlékszem, amikor a Tanítóm beállított a Kocsi nagybátyám cipészműhelyébe… Szerettem eljárni oda, az egyetlen nagybátyám volt, a többi mind nagynéném. Nótás volt, de én is. Szerettünk együtt dalolni. Aztán hallottam, hogy a Tanítóm is jár a műhelybe. No, gondoltam, iszkiri Mihály, ide nem jössz többet!

Felkacag, mintha még mindig Piroson nótázna. Örömmel emlékszik a Tanítójára, az iskolás éveire.

– A gyerekek nem nagyon jártak iskolába, ha mégis, akkor csak a negyedik osztályig, aztán a fiúk elszegődtek inasnak, a lányok meg szolgálónak. Én nem maradtam el, Újvidéken jártam gimnáziumban, mert akkoriban ez olyan volt, mint most a fölső osztályok. Szépen haladtam. Az utolsó évet aztán előbb fejeztük, József napján. A magyarok ugyanis ki akartak szállni a háborúból, a németek pedig megszállták a fontosabb pontokat, ezért már március 19-én kiszabadultunk a padokból. Otthon tétlenkedtem. Néha tehenet őriztem, mást nem nagyon csináltam. A szüleim feladták a kérdést, hogy mi szeretnék lenni. Megadtam a nagy feleletet: semmi. Hogy lehet az, hogy valakiből semmi?! – kérdezte magától Mihály bácsi, a szülei hangján. Elmeséli, hogy 15 évesen beíratták az ötödik gimnáziumba, de sajnos nem kezdődött meg a tanév. Végéhez közeledett a világháború, zavaros évek voltak azok.

– Elszegődtem hát kőművesnek. Anyámnak nagyon tetszett, hogy keres a gyerek. Apám akkor ácsként dolgozott, a titeli hídat építették a Tiszán. Délután jött haza munkából, anyám pedig már messziről mondta, hogy „képzeld, a gyerek elszegődött”. Erre jól összeszólalkoztak, mert apámnak nem tetszett, hogy kőműveskedem. Én viszont szerettem. Meszet oltottunk, kevertük a maltert, habarcsot, téglát hordtunk az álványokra. Egy katonai építkezésen dolgoztam, Piros alatt. Nehéznek nehéz volt, de olyan jóleső fáradság töltött el mindig este!

Szürkületkor tanult a Tanító. Könyveket olvasott, történelmet tanulmányozott, újságokat böngészett...

– A lapok akkoriban hirdették, hogy nagy tanítóhiány van. Közölték, hogy nyílnak a képzők, és várják a jelentkezőket. Az első iskola Szabadkán nyílt meg, és mindenki jelentkezhetett, aki befejezte a gimnázium negyedik osztályát. Nekem a kisérettségi a zsebemben volt, de még nem töltöttem be a 17. évet, a tanfolyamra pedig csak idősebbek jelentkezhettek. A pirosi asszonyok viszont csak nem nyugodtak, összeszedelődzködtek öten-hatan, és elmentek a gyerekeket beíratni a tanítóképzőbe. Ha már annyira kell a tanító… Kettőt sikerült tanfolyamra íratni, mert ők 17 évnél idősebbek voltak, engem meg többedmagammal rendes képzésre írattak be. Négy évet jártam, 19 évesen végeztem el.

Mihály bácsi elmondja, hogy tanítóképzős évei alatt találkozott először a Magyar Szóval. Az újság megjelenésének első éveiről Kossa János, a napilap első főszerkesztője jut eszébe.

– Az öreg írók, költők közül többen is jártak Pirosra, szónokolni. Keck Zsigának is jó volt a beszélőkéje. Református pap volt, de kommunista szónok lett. A szovjetek pártján volt infobíró, amikor 1948-ban összecivakodtunk az oroszokkal. A Tito úgy megharagudott Lenjinre, hogy még Zsiga bátyádat is elvitette Goli Otokra. Oda hajtották azokat, akiket át kellett nevelni. A kőbányában pedig nagyon nehéz munkát végeztek. Zsiga bácsinak évek múlva sikerült visszajönnie, és aztán Kossa János néven nyelvészkedett. Írogatta a cikkeket. Akkoriban főleg szónoklatokat lehetett olvasni az újságokban. A Magyar Szóban is.

Feltűnik, hogy a Tanító saját élettörténetét is másokon keresztül meséli el. Nem dicsekszik. Pedig lenne neki mivel hivalkodnia: a legjobbként diplomázott a tanítóképzőben. 

– Kérvényezni lehetett, hogy hol szeretnénk elhelyezkedni. Újvidék környékén kértem hát állást, nem akartam tolakodni. Reménykedtem, hogy Piroson kötök ki, de a nagyvárost kaptam. A heréskerti iskolában kezdtem el pályfutásom, az első és második osztályt jelölték ki nekem. Hatvanhárom gyereket okítottam, de csak két hónapig. Jött a behívó, el kellett menni katonának. Kénytelen voltam egy évre otthagyni a gyerekeket. Mire visszajöttem, akkorra meg már csak azt hangoztatta az igazgató, hogy „ne može, ne može!”.

Nem kellett Balogh Mihály a nagyvárosi iskolába. Keservet mégsem érzek a hangjában. A hivatás iránt érzett alázata akkor sem, most sem szomorítja el. A Tanító nem adja fel.

– A báni palotába kellett bejelentkeznem, hogy állást kapjak. Ott elhatározták, hogy Szerémségben fognak elhelyezni. Mitrovica (Szávaszentdemeter) mellett van egy falu, úgy hívják, hogy Laćarak. Szétszórva éltek még magyarok, húsz-egynéhány gyerek járt a négy osztályba. Az enyémek lettek. No, ott aztán még újság sem volt. A magyar nyelv sem tündökölt, a gyerekek nem beszélték az anyanyelvüket. Tanítgattam őket, de mihelyt szünetre mentek, szerbül karattyoltak egymás között, meg a szüleikkel is. Észrevette ezt Selypesi is, az ellenőröm. Meg is állapította: „Misa, itt már mi nem tehetünk csodát.” Aztán meg elmesélte, hogy járt a pirosi szülőházamnál, és nincsenek meg az eperfák. A gyönyörű, nagy lombosok, amikre még gyerekként másztunk. Hiányoztak nekem. Biztos látta rajtam Selypesi, mert intézkedett. Másfél év múlva bezártuk a laćaraki iskolát. Áthelyeztek Bánátba. Először Sándoregyházára (Ivanovóra) küldtek, el is mentem megnézni. Egy nap alatt sem tudtam megjárni az utat. Ezt már nem fogadhattam el. Kitalálták hát, hogy Muzslyán kapok állást.

A megbecsülés sem vezethette haza... – villan be a fájdalmas igazság, gondolatomat azonban nem mondom ki. Inkább csodálattal hallgatom, hogy ismét a gyerekekről mesél a Tanító.

– Két tanyasi iskola volt, egyikben az ide került szerbek okultak, a másikban pedig mi tanítottuk a magyar nebulókat. Ha Laćarak a világ vége volt, akkor itt még két lépéssel kijebb kerültem. Bolt sem volt, így sorkoszton éltem. Reggel jöttek a gyerekek az iskolába, hozták az első adagot. Dél körül érkezett az ebéd, abból maradt vacsorára is. Mindig más volt megbízva azzal, hogy a Tanítót etesse. Az iskolában éltem, ott dolgoztam. Én voltam a takarító is, meg a fahasogató is. Még zenekarom is volt: ketten hegedültünk, egy pedig prímtamburán játszott. Restás Anti kutyabőrből fabrikált dobot, ő is csatlakozott hozzánk. Annyit gyakoroltunk, hogy a tanyasiak egyszer csak azt mondták: nem fogadnak tovább harmonikást, inkább muzsikáljunk mi. Az asszonyokugyanis rendszeresen csináltak dínom-dánomot az iskolában, utána meg rendesen kitakarították. Jól ment nekem ott a sorom.

Mihály bácsi a kedvenc heti olvasnivalójával (Tóth D. Lívia felvétele)

Mihály bácsi a kedvenc heti olvasnivalójával (Tóth D. Lívia felvétele)

Merengve mosolyog a Tanító. Az emlékeket az sem rontja el, hogy időközben leesik a hallókészüléke. Nem kíváncsi tovább a kérdéseimre. Nem is kell. Csak meséljen…

– Egyszer aztán üzent Selypesi, hogy üresedés van Piroson, vállófélben van az ottani Tanító néni. Beadtam a kérelmet, hogy otthagynám Bánátot, de mire leszereltek, addigra kibékült az asszonyság az urával. Akkor jött Selypesinek az az ötlete, hogy Temerinben helyez el. „Ott mindig elfér még egy Tanító” – mondta. Elmentem hát megismerkedni a Sárosi igazgatóval. Ahogy közeledtünk a háza felé, látom, hogy a gyerekek hintáján ül. A játszótéren ráztunk kezet arra, hogy belőlem ezentúl történelemtanár lesz. Egy nyolcadik osztály volt, két hetedik és három hatodik. Hetente két történelemórával ez bizony csak 12 óra volt, nem volt elég. Kaptam hát a két ötödikben magyar nyelvet, ami plusz 12 órát jelentett, és így már maradhattam. Még az Öreg iskolában (manapság Ifjúsági Otthonként ismerik) és a Zárdában tartottuk az órákat. Nem sokra rá viszont úgy felfejlődött a létszám, hogy a végén 3-4 párhuzamos osztály is volt egy generációból. A Zárdát is elvették, és elkezdtük építeni az új iskolát. 1968-tól pedig már ott tanítottunk. Csaknem három évtizedig okítottam a temerini gyerekeket. A kilencvenes évek elején mentem el nyugdíjba.

A Tanító bácsi büszkén meséli, hogy a Magyar Szó újságíróit is ő tanította. Góbor Bélának, majd később Nagy Magdolnának is osztályfőnöke volt.

– Temerinben a községháza mellett, a Mészáros bódéban lehetett megvenni akkoriban a Magyar Szót. Leginkább a sport érdekelt. Volt egy kollégám Szabadkáról, Öcsinek becéztük. Becsületes nevén Albrecht János, sportriporter. Az ő írásait szerettem. A vicceket is kedvelem, ezért veszem a mai napig a Tarka Világot. Csak most már, sajnos, nem látom elolvasni. De a rejtvényeket még mindig fejtem. Van egy nagyítóm, azzal böngészem őket. A Sudoku nyomtatott számait még csak-csak kibogarászom, de aztán meg nem látom, hogy én mit írtam bele. De sebaj, elkínlódgatok...

Mások elkeseredetten mesélnének az öregkori gondoktól. A Tanító hangja mégsem fájdalmas. Saját korlátait belenyugvással, tényként közli velem. Csodálom. Emberségét, alázatát, bölcsességét.

– Ahogy most így végiggondolom az életemet, én egy Jolly Joker Tanító voltam. Előbb Selypesinek, aztán meg Sárosinak. Bárhol üresedés lett, a Mihály ott volt. A történelem és a magyarórák után újra alsós tanítóként dolgoztam, de ha kellett, a saját osztályom mellett oktattam matematikát, majd később honvédelmet is. A diákjaim a találkozókon azt szokták mondani, hogy úgy tanítottam, mintha a helyszínen lettem volna. Az egyik összejövetelen egy tanítványom 10 perces órát tartott az én módszeremmel. Felnőttként is emlékezett a tananyagra, tényleg úgy mesélte el, mintha a Marica folyó mellett üldögélt volna, amikor a szerbek megütköztek a törökökkel… Hol a bocskorom, hol a „prslukom”? – utánozza nevetve a saját hangját imitáló tanítványát a Tanító. És jóízűen kacag…

Balogh Mihály elmondhatja magáról, hogy a Semmiből Valaki lett: a Délvidék Tanítója. Vajon a Magyar Szó is? – vetődik fel bennem a kérdés. Nem tudom a választ, de nem is keresem. Mihály bácsi egy életen át olvasta. Nagyapáink egyetlen hírforrása volt. Apáink is, mi is lapozgatjuk. Remélhetőleg a gyermekeink is „böngészik” majd. Ennyi nekem elég. Még sorkoszton is, harcolva a tizenegyedik körösztért.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége