Művészet mint az elmondhatatlan tolmácsa

Lovász Noémi erdélyi képzőművésszel beszélgettünk

Szögi Csaba

2019. december 3., 14:58

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

M. Lovász Noémi (Fotó: Szögi Csaba)

M. Lovász Noémi (Fotó: Szögi Csaba)

M. Lovász Noémi nagyenyedi születésű képzőművész, művészpedagógus a tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen folytatta, a művészettörténeti mesterképzést pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végezte el. Jelenleg a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet tanára. Munkái több egyéni és számos csoportos kiállításon voltak eddig láthatók: Kolozsváron, Nagyenyeden, Székelyudvarhelyen, Torockón, Nagybányán, Miskolcon, Szentendrén, Szerencsen, Zentán, Ungváron, Budapesten, Los Angelesben, New Yorkban… Vajdaságba is rendszeresen ellátogat, többek között Mezei Erzsébet zentai nemzetközi alkotóműhelyébe.

Legutóbbi ittjártakor beszélgettünk vele tanításról és alkotásról, művészi világlátásáról.

• Hogyan kerültél először kapcsolatba a képzőművészettel és az alkotással általában?

Mint minden gyerek általában, így én is szerettem rajzolni. Ötödikes voltam, mikor 1989-ben kitört az ún. forradalom, és újraindult a bukaresti televízió magyar nyelvű műsora, ha jól emlékszem, hétfőnként két órában. Akkor láthattunk először olyan rajzfilmeket, mint a Vuk, a Magyar népmesék vagy a Nagy ho-ho-horgász. Nagyon szerettem már akkor is ezeket a meséket, rajzokat, most is szívesen megnézzük a fiaimmal. 12 éves lehettem, mikor a televízió magyar adásának rajzpályázatán 2. díjat nyertem az Egyszer volt Budán kutyavásár c. rajzommal. Nagy volt az öröm, elutaztunk a díjátadóra, filmet is készítettek, s az ismerősök, rokonok láthattak a műsorban. Akkoriban nem volt Facebook, internet, de még vezetékes telefonja sem volt mindenkinek. Ma is emlékszem, hogy a postai telefonfülkéből központi kapcsolással hívták fel a szüleim a televízió szerkesztőségét, s mekkora élmény volt a filmezés, a kamera. A hetedik osztály vége felé, amikor már komolyabban foglalkoztam a gondolattal, hogy művészeti pályát válasszak, rajzórákra kezdtem járni Székely Mihályhoz, aki Nagyenyeden a festő Mihály bácsi volt. Akkor rajzoltam először csendéletet, tanulmányrajzot, portrét. Ezeket kérték akkoriban a művészeti líceum felvételi vizsgáján.

• Utóbb milyen módon alakult a pályád? Milyen tanulmányokat folytattál?

A nyolcadik osztály elvégzése után sikeresen felvételiztem a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Líceumba, ahol akkor indult újra a tagozat. Az én generációm volt a második évfolyam, annak ellenére, hogy mi voltunk az úttörők, elég erősnek bizonyult a mezőny, sok jó tanárunk volt, s az osztályunk fele zenei, fele pedig képzőművészeti képzésben részesült. Innen egyenes út vezetett a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, ahol 2002-ben művészpedagógusként végeztem. Annak idején még öt évet jártunk egyetemre, ez volt az alapképzés. Később elvégeztem egy mesterfokozatot is, de azt már művészettörténetből, s közben már szülővárosomban, Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban tanítottam. Az enyedi kollégium olyan példaértékű szellemiséggel bír, olyan elődökre épít, mint Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, Barcsay Jenő, Áprily Lajos, Sütő András, Gruzda János, hogy csak párat említsek.

• Tanárként végeztél, és ma is ebben a szakmában dolgozol, ugyanakkor folyamatosan alkotsz is: melyik áll közelebb hozzád?

Istenháza

Istenháza

Ez számomra is kissé nehéz kérdés, hiszen folyton zsonglőrködnöm kell a kettő között, főleg ami az időbeosztást illeti. Szeretek tanítani, de úgy érzem, maga az alkotás ad energiát a tanításhoz is. Valahogy úgy gondolom, hogy nekem mindkettőre szükségem van. A diákok közötti élet fiatalon tart, mozgalmas, bár néha nagyon kiszipolyoz, ezért kellenek azok az alkalmak, amikor alkotás közben feltöltődöm, kicsit játszom, elvonulok, kísérletezek.

• Melyek a kedvenc technikáid? És a témáid?

A kedvenc technikám és témám mindig az éppen aktuális, nincs igazán kedvenc. Szeretek egy- egy témával több időt eltölteni, attól függ, éppen mi foglalkoztat, mi motivál. Jelenleg egy egyedi monotípiás technikával kísérletezem, amely zselés alapra készül. Érdekesnek tartom a száraz dombornyomást is, amelyet éppen Zentán, a X. Nemzetközi Alkotóműhelyben a fehér tematika kapcsán próbálhattam ki. Az utóbbi pár évben sokat foglalkoztam a szovjet lágerek témájával, a Gulag–Gupvi táborok világa, a Mementó-sorozatom is ennek köszönhető. Itt, mindenképpen meg kell említsem, a fő ihletforrás maga a férjem volt: Murádin János Kristóf, aki történészként már lassan tíz éve foglalkozik ezzel a témával, s rengeteg visszaemlékezést, történetet, interjúalanyt hallottam és ismertem meg én is. Vizuális világunkban a képek sokszor kiegészítik a szöveget, és egyre több esetben megelőzik azt, ezért gondoltam, hogy talán néhány lágermotívum, egy-egy emléktárgy szubjektív képe is hozzájárul az évtizedekig elhallgatott történetek, személyes tragédiák, traumák feldolgozásához, hiszen a művészet terápia is egyben. Sokszor az elmondhatatlan tolmácsa, mert sérelmek mindig voltak, vannak és sajnos lesznek is, nemcsak a háborúkban, hanem a békés hétköznapokban is. Hogy hogyan kell túlélni, embernek maradni, és hogyan kell kezelni a kis és nagy sérelmeinket, az örök kérdés, s éppen erre tanít meg minket számos lágerlakó története.

• Mi az ars poeticád? Milyen kihívásokat keresel a művészetben?

Életfa

Életfa

Sokan sokféleképpen merítenek az értékek tiszta forrásából. Újat aligha lehet mondani, s pont ez jelenti számomra a kihívást. A képzőművészet eszközeivel olyan alkotásokat hozni létre, amelyek a jelenhez szólnak, s talán a jövő rostáján megmaradva egyetemes emberi értékeket hordoznak. Ez minden képzőművész álma. A művészi alkotás folyamatát is mindig bizonyos misztikum hatja át. Munkáim a szubjektív mitológia, az önkifejezés, önmagam megtalálásának próbálkozásai.Festményeim motívumvilága a varietas delectat (a változatosság gyönyörködtet)elve alapján fejlődik, bővül, úgy tekinthetők, mint lírai konstruktivizmus jegyében fogant szín- és formakísérletek. A díszítő jelleg és a gondolatiság ötvözetei ezek a kompozíciók.

• Rendkívül sok helyen állítasz ki, még a tengerentúl is. Melyekre vagy a legbüszkébb?

Számomra minden kiállítás egy-egy próbatétel, kihívás, megmérettetés, valamint motiváció is egyben. Annak idején Szilágyi Domokos így fogalmazott:„Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”. „Az én hitem nem erkölcs, nem szabály, az én hitem csodás nagy álmodás – vallotta a XX. század elején Ady Endre. A számos közös és egyéni, hazai és külföldi bemutatkozás közül talán éppen a jelenlegi kolozsvári kiállítást említeném, az Életérzések címűt, amely december ötödikéig látogatható az Ars Sacra Galériában.Itt láthatóak azok a monotípiák, amelyek a már említett zselés alappal készültek, ezek a legújabb kísérletek, valamint a Mementó-sorozat néhány darabja is, mivel az idén ősszel éppen 75 éve annak, hogy Erdély szellemi fővárosából mintegy 5000 magyar és német vagy németes nevű civil fiút és férfit hurcoltak el a „felszabadítás” jelszavával érkező Vörös Hadsereg katonái.

• A Vajdaságban is több műhelyben vettél részt és állítottál ki. Hogyan jöttek létre ezek a projektek? Milyen élményeket őrzöl a régiónkról? Erdéllyel összehasonlítva, hogyan látod az itteni kisebbségi létet, akár a művészet tükrén keresztül?

Angelus

Angelus

Mindig nagyon örvendek, ha új helyen új embereket ismerhetek meg. Talán tíz éve jártam a Vajdaságban először, annak idején a Kárpát-medencei Művészeti Karaván kapcsán. Akkor találkoztam Mezei Erzsikével, és neki köszönhetem, hogy azóta háromszor járhattam Zentán, de voltam már Szabadkán, Magyarkanizsán és Topolyán is. Két évvel ezelőtt, amikor meghívást kaptam az őszi alkotóműhelybe, kissé meglepett a sárga tematika, hiszen addig nem gondoltam így külön a sárga színre. Aztán amikor megláttam a zentai tűzoltóság díszes épületegyüttesét, rögtön megjött az ihlet. A tavalyi kék műhelyen sajnos nem vehettem részt, ezért is örültem nagyon az idei találkozásnak. Jó élmények, kedves emberek, szép emlékek kapcsolódnak számomra az itt eltöltött időhöz. Talán néhány kulcsszóban tudnám összegezni: zene, fény, képtár, társaság, nagypiac, burek, alkotóműhely, padlásgaléria, Tisza, híd, Révész, történelem, szecesszió, múzeum, Savoyai Jenő lovas szobra. Köszönöm, hogy egy kicsit megismerhettem a Délvidék egyik legrégibb települését, azon vajdasági városok egyikét, amelyekben a magyar lakosság van többségben, így az egyik legfontosabb kulturális központ is egyben. A kisebbségi lét különböző megközelítései közül a teher alatt nő a pálma filozófiáját látom közösnek, amelyet a művészet is közvetít. Úgy gondolom, valódi értékeket csak úgy tudunk közvetíteni, ha mi magunk is megtesszük a szellemi és fizikai utat egyaránt.

Sínek a végtelenbe

Sínek a végtelenbe


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége