Tollrajz

A derengés állandósága

Elmélkedések kisnaplója, szelvények

Péter László

2019. november 22., 22:35 >> 2019. november 22., 23:35

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

5.

Mottó: A hamis értékek tiszteletére alapozottság a gyökértelenített civilizáció elevenébe vág, és azt előbb-utóbb megsemmisíti. A hamis értékek tiszteletére alapozott művészet nemkülönben valamiféle megsemmisítő hatással bír...

Purparlék*

„Ne teoretizálj! Én megvetek minden jelszóművészetet. A szobrász kifejező eszköze egyes-egyedül a forma. Minden érzés, eszme vagy ötlet, amely a formák világán kívül esik, közvetlenül hasznavehetetlen rám nézve, amikor alkotásról van szó. A formákat látni, ismerni, de főleg szeretni kell, hogy ne vétkezzünk ellenük.” (Szentgyörgyi [Schreiner] István, szobrász. Bégaszentgyörgy, Žitište, 1881. június 20. – Budapest, 1938. szeptember 28. Vallomása a húszas években.)

„A művészeten belül létrejött a konceptuális művészet, vagy más néven gondolati művészet, ahol a probléma nem feltétlenül a vizualitás nyelvén jelenik meg, azonban mint vizuális probléma fogalmazódik meg…” (Pauer Gyula, 1941. február 28. Budapest – 2012. október 8. Egy hetvenes évekbeli vallomás.)

Pauer Gyula: Maya

Pauer Gyula: Maya

Ellenfeszülések

Két ellentétes, vagyis egymásnak ellentmondó vélemény, néhány évtizednyi csúszásban…

A gondok még ott kezdődhettek, hogy az avantgárd presszionált elterjedése nyomán a múlt század gondolkodó köreiben felmerült egy furcsa kérdés: a modernizálódó világban szükség van-e még a művész rajztudására, kell-e még a természeti formavilágot utánoznia, leképeznie, hiszen annak „tudományát” a fényképezés már régen lekörözte, és immár a múlté, avítt, hátrahagyott sallang? Hasonló (kor)tünetek jelentkeztek a szobrászatban is: szükség van-e még a klasszikus szobrászati tudásra, ha az emberi testről vett gipszminta alapján is tökéletes testszobrokat fröccsenthetünk? És a festészetben: ha már meguntuk a természetben előforduló szín- és formai effektusok utánzását/leképzését, elmélyült mesterségbeli tudás helyett elegendő-e a színekkel való önfeledt játszadozás a festő üdvözüléséhez? Nehéz feltételezésekre juthatunk, amennyiben örök művészi igazságokat keresünk ott, ahol csupán talányosságok vannak, ahol csak esetleges, félig kimondható vagy csökönyösen ellentmondásos válaszok adódhatnak. Félő, hogy a művészetek világában elsősorban korok szerint oszlanak meg a vélemények. Így aztán egyszerűnek tűnő, az esztétikumra vonatkozó kérdésekre sem tudunk egyértelmű válaszokat adni. Főként manapság, amikor oly sokféle alkotói megközelítéssel találkozunk: hiszen ahány ház, annyi szokás…

Viszont biztató, hogy a modern művészet egykori dinamikus előretörése és avantgárddá válása erősödő népszerűséget jelentett a modernizálódó társadalom bugyraiban, elősegítette annak izmosodását, tobzódását, tömegesedését. Másrészt gyakran átalakul, atomizálódik! S abból élünk, hogy folyton új ágazatokra bomlik. A technikai kivitelezések sokfélesége és a művészetek újrateremtődése révén (az ebből adódó hibák és sebezhetőségek ellenére is) egyre izgalmasabb, és talán egyre népszerűbb is lesz az emberi közösségekben.

Mégis jó ez így. (Remélhetőleg nem az ellaposodások irányába tartunk.)

Iskoláskor

Észlelhetjük, hogy mára a hagyományos, vagyis a klasszikus értelemben vett művészeti iskolák kora „lejárt”. Amennyiben tehát a korral lépésben akarnak maradni, a művészképző intézmények modernizálására, időszaki szemléletmódváltására, dinamikus strukturális átszervezésére az időszerűségek követése miatt is gyakrabban szükség van. A divatozó „szabad” társadalmak konzumáló életvitele felgyorsult, a huszadik századi emberiség még forradalminak tűnő, felvilágosult gondolkodásmódja, a dinamikusan fejlődő etikai és esztétikai szabályok tükrében, elsősorban a szétszórtsága miatt mára alig követhető. Az esztétikai minőségek tisztelete pedig megkopott, a szabályait már úgy váltogatjuk, mintha alsónemű lenne, és valamiféle behelyettesítő szándékkal élünk, pszeudoérzéseket csempészünk bele alkotásainkba. Amely szándék azonban valahol mégis további új minőségek létrehozásának a lehetőségét adja ki...
Ezen minőségek részben: műviek. Plasztikvilágunkban sokszor mesterségesen generáltak, tettetősek, sok esetben holmi véletlenszerűségekből adódnak. Lehetséges-e, hogy minden alkotói esetlegesség meghatározója a korszellemnek? Ám ezen esetben korszerű művészi tendenciáink még mindig az egy évszázada divatossá vált „dadaista, hanyag és henye” művészi sugallatok vonulatában fogannának meg…

Hovatovább, a sokféleségük miatt egyre nehezebben látjuk át ezen amorf alakulásokat is…

A ma működő széles térlátású művészképző iskolákban például már látszólag mindenfelé, mindenféle csupa laza csuklógyakorlatnak vehető kísérletező feladatsorok vannak. Vagy nem értjük a hirtelen váltások okát, vagy úgy gondoljuk, hogy ez pusztán csak látszat, és nem valamiféle egyoldalú tehermentesítése a fiatal alkotóknak, hanem újfajta feladatokkal ellátása… Hiszen számukra a tovább-élések, a tovább-gondolások lehetősége kiút, amely új kísérletezéseket és optimista kihívásokat jelent a számukra. Másrészt a kortársi művészi önkifejezésük egyed(ül)i lehetősége.

Az újszerű megközelíthetőségek és megoldási lehetőségek vagy megfejtések nagy terhét rója rájuk. De persze mindez csak jót jelent, mert a kortárs művészeti törekvések fényében a lehetőségek minden eddigieknél gazdagabb tárházát jelenti.

Mesterséges erők

A nyughatatlan emberi elme folyton kétes kimenetelű kísérleteket folytat: például, hogy manapság a modern gépek, számítógépek és a grafikus szoftverprogramok művészcsapdaként szolgálnak. Korábban ugyanis elképzelhetetlen volt, az alkotói elmét és a manuális mesterségbeli tudást nem illett a mesterséges erőkkel összetévesztve behelyettesíteni. Mégis, ezt az akadályt a számítógéppel tervezés, vagy például az elektrografika a művészeti válfajjá válásával és belenyugvásos elfogadásával már(is) gond nélkül meglépte. Némiképp még zavaró, hogy a kortárs művészetben az alkotói segédeszköz olykor immár alapeszközzé válik, mely nélkül a művész már nem is tud alkotni. „S ha elromlik a számítógép, megszűnik művészként létezni.” Mi következhet még ebből? Talán az, hogy a (nem oly távoli?) jövőben a gép kezd el irányítani bennünket.

S hogy: „a művészet mindenkié, és hogy mindenki(ből lehet) művész”? Elfogadtuk már a „kalimpáló” zenét, a dadaista szövegzsákokat, a szemétkupacokból rakott szoborműveket művészetnek tudó egykor vérlázító tevékenységek egész sorát. Ma mindezek művészi szabadságként értelmezhetők. A félrehallásból, elértésből fakadt szólam pedig komolyra veendő lett. A művészet idomul, folyton átalakul, sarkítások, torzított/torzítható értelmezések nyomán eszmei átlényegüléseken megy keresztül. Váratlan félfordulatokat, kanyarokat vesz az újkor művésze(te). Fiatalos, lendületes… Rácsodálkozásaink és biztatásaink, vagy akár a meg nem értésünk vagy kételyeink egyaránt megfogalmazódnak az újszerűségek láttán.

De el kell fogadnunk, hogy fiatal alkotónemzedékünk művészetének varázsát a művek frissülő vérárama, játékos mívessége vagy épp darabossága, a formázási gondolkodás gazdagsága, vagyis a meghökkentő sokfélesége és eredetisége adja. Amely jegyeket különleges, sok esetben egyéni/egyénített alkotói módszerek, periferiális eljárások révén érik el.

Marad hát az optimizmusunk, hogy a művészet tovább él, virul és fejlődik, marad a benne való töretlen hitünk és a feltétlen biztatásunk.

* Purparlé: csevegés, szóváltás, nézeteltérés.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége