Ha gyerekünk van, akkor igyekszünk optimális feltételeket biztosítani a megfelelő fejlődéséhez. Törekszünk arra, hogy egészségesen táplálkozzon, ruházata, lábbelije legyen, saját kuckója, fekvőhelye, szobája lehetőség szerint. Becsületesen járunk fogadóórákra, szülői értekezletekre, fizetjük a különórákat, zeneiskolát, edzéseket. Csináltatjuk a fogszabályzót, szemüveget, ha szükséges, visszük kivizsgálásra, ellenőrzésre, felmérésre. Segítjük őt, figyelemmel kísérjük nemcsak iskolai előmenetelét, hanem kortárskapcsolatait, versenyeredményeit, és átgondoltan támogatjuk középiskola-választását. Megnézzük őt az iskolai ünnepségen, fényképezünk és videofelvételeket készítünk róla, amit azután albumba rendezünk.
Nem könnyű feladat szülőnek lenni, az ember úgy érzi, se vége, se hossza a feladatlistának, amit nap mint nap el kell végezni. A meseolvasás, a matekellenőrzőre gyakorlás, a körömvágás, az uzsonnakészítés és a szülői hozzájárulás észben tartása mellett azonban sokszor hajlamosak vagyunk kisebb jelentőséget tulajdonítani a személyes példamutatásnak. Folyton az egészséges táplálkozásról magyarázunk, de a gyerek azt látja, hogy állva kapunk be ebédidőben egy nagy karéj kenyeret, és az almát is csak neki kell fogyasztania a családban. Hajtogatjuk, hogy olvasson, olvasson, de szüleinek évek óta sem sikerült egy regénynek a végére jutnia. Mondogatjuk, hogy ne számítógépezzen, telefonozzon, de mi is folyton a mobilunkat nyomkolásszuk. Erőltetjük a sportot, miközben nekünk a sarki boltig is nehezünkre esik elmenni.
A személyes példamutatásnak azonban nemcsak a mindennapi életvezetésünk szempontjából van jelentősége. Az iskolába a gyerekek szüleik viselkedési mintázatával érkeznek, az ő attitűdjeiket, véleményüket hordozzák. Nagyon sokszor előfordul, hogy a gyerekek ugyanazokat a szavakat, szófordulatokat használják, mint szüleik, és ugyanazon a véleményen, állásponton vannak, mint ők. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ilyen esetekben a szülők megmondják a gyerekeknek, hogy mit kell mondaniuk, de a legtöbbször mindez nem tudatos. A gyerekek számára egyszerűen belsővé válik a szülei vélekedése, a világhoz való hozzáállása, és ezt a szocializációs évek alatt magukévá teszik. Ugyanúgy, mint ahogy a gyerek önbecsülése, önbizalma is elsősorban a szülei hozzáállásától függ, a kortárskapcsolatait, a tanítókkal, tanárokkal való kapcsolatát is nagymértékben meghatározza az, hogy mit tapasztal a gyerek otthon családi körben. Hiába szajkózzuk, hogy legyél tisztelettudó a tanárokkal, ha közben pocskondiázzuk őket a vacsoránál. Hiába szeretnénk, hogy gyerekünknek igazi barátai legyenek, ha mást se hall maga körül, csak hogy melyik kis osztálytársa mennyire buta, milyen csúnyán viselkedik, és hogy amiért leleste az ellenőrzőt az övéről, nem is kellene vele barátkozni. Amikor visszajelzést kapunk, hogy az iskolában, az utcán vagy különórákon nem megfelelően viselkedik a gyerekünk, akkor gondoljuk át, mennyiben járultunk hozzá mi is a saját otthoni viselkedésünkkel mindehhez.
Hiába papolunk, beszélünk a helyes viselkedésről, ha közben nem tanúsítunk megértést családtagjaink, szomszédaink, ismerőseink iránt a kritikus szituációkban. Ne felejtsük el, hogy a gyerekek nevelése nem merülhet ki abban, hogy van mit ennie és van mit fölvennie, ahogy abban se, hogy meghallgatjuk őt. Ez mind nagyon fontos alap, azonban tartsuk mindig szem előtt, hogy személyes példamutatással tanítunk a legtöbbet.
Ha problémák merülnek fel a mindennapjainkban, a gyerek azt szívja magába, hogyan állunk hozzá, hogyan kezdünk el megoldást keresni. A másik embert embernek tekintjük-e, vagy csak ócsároljuk, és mindig másban keressük a hibát. Ha valami nem tetszik, akkor megpróbáljuk-e megkeresni az észérveket a másik ember cselekedeteire, vagy bolondnak nyilvánítjuk, mert csak a saját elképzelésünket tartjuk létjogosultnak. Hanghordozásunk is sokat elárul: gúnyosak vagyunk-e ilyen helyzetben, habár rosszat, csúnyát nem mondunk, az üzenet mégis mást mutat. A szülői felelősségünk abban is megnyilvánul, hogy a gyerekünk mások támogatását, elfogadását éli meg a családban, nem a folytonos háborgást. Közösségbe kerülve ez meghatározó lehet majd az életében.
