Amikor e sorok szerzője végighallgatta a Joker-előtörténetet körülölelő botrányok és önellentmondások krónikáját (fegyveres erőkkel őrzött bemutató, Joker-falfestés Libanonban, pszichiátriai és szociológiai szakvélemények, valamint az incel-társadalom potenciális veszélynek ítélt reakciója), és elolvasta a hozzá kapcsolódó aggályokat az erőszak glorifikációjáról, és jó előre úgy ítélte meg: ez mind csak a Joker-mozi propagandagépezetének része. A film megnézése után véleménye nem változott meg, sőt, arra jutott, hogy még az előtörténet-jelleg is csak azért van, hogy a Joker mozisikerét biztosítsa. Csakhogy ettől függetlenül is azt kell leírnia: ezt a filmet méltán tekintjük az év egyik legnagyobb durranásának.
Arthur Fleck rossz szóviccel élve csak egy flekk, egy zavaró folt a társadalom patyolatán, alakja a kapitalista logika szempontjából értelmezhetetlen, ezért minden szinten felesleges. Elmebeteg, gyógyszerezése az állam terhére folyik, kezelése vicc, munkalehetősége alig, valódi, kapitalista logikába illeszthető karrierlehetőségéről pedig az első öt percben tudjuk, hogy csak egy álom. Ő az átlagember, akinek életét már akkor kiherélték, amikor még nem is volt ivarérett. Ám a mentális állapot és a társadalmi körülmény (a miliő és a biológiai öröklődés kombinációja, mondaná erre Émile Zola) ez esetben végzetes kombinációnak bizonyul és tűpontos gépként gyártja le az emberiség legveszélyesebb ellenfelét.
Ahogy maga a filmszöveg fogalmaz az egyik legfontosabb mondatában: „Mit kapsz, ha keresztezel egy mentálisan sérült magányos farkast egy társadalommal, amely mellőzi és hulladékként kezeli őt? Megmondom, mit kapsz. Amit megérdemelsz.”
A bevezetőben megfogalmazottakat magyarázandó: ennek a filmnek épp annyi köze van a DC-univerzumhoz, mint mondjuk a Titanicnak a hajózási kézikönyvekhez. Bár elődjét a Gyilkos tréfa című képregényben határozza meg, sem vizualitásában, sem történetvezetésében nem feleltethető meg annak; sokkal több köze van másik vállalt elődjéhez, Martin Scorsesehez és annak két legendás filmjéhez, a Taxisofőrhöz és A komédia királyához. A néhány, Wayne-családhoz kapcsolódó jelenet szinte testidegen betüremkedésnek tűnik Arthur Fleck (ellen)fejlődéstörténetében, amelyek csak azért születtek, hogy beágyazzák a filmet a DC-világegyetembe. Az embernek az a megérzése támad, hogy csak azért nevezték Jokernek, mert egyébként a kutya sem akarna megnézni egy olyan mozit, amely a kisember mentális leépüléséről, majd sorozatgyilkossá válásáról szól. Hajtsunk fejet a hetedik művészet macchiavellizmusa előtt – ha ez kellett ahhoz, hogy ennek a filmnek ekkora nézettsége legyen (az újvidéki Aréna nagytermében hetekkel a bemutató után se lehetett moccanni), akkor legyen – hívják csak Jokernek.
E film megtekintése után igen nehéz elhinni, hogy Todd Phillips eddig csak jól felépített, de lényegében mondanivalómentes komédiák forgatásával töltötte munkaidejét, és reméljük, hogy a Joker után ez örökre meg is változik. A Scott Silver forgatókönyvíróval és Lawrence Sher főfényképésszel elkövetett világegyetemnek ugyanis vajmi kevés köze van a Másnaposok világához. Ellenben igen sok közös vonást mutat a miénkkel, még ha idejét nehéz is belőni: mobiltelefonok nincsenek, a zenék több időszakot is vetíthetnének, ugyanakkor a tévéből állandóan folyó Murray Franklin Show leginkább a hatvanas évekbe röpít minket. A mély vonósokkal gyilkoló zene az izlandi Hildur Guðnadóttir munkája, de zúdul itt ránk minden Frank Sinatrától a Creamig, és minden mosolyról, boldogságról és bohócokról énekel (ezek közül tán a legtalálóbb mégis a három üzletember, akik haláluk előtt még eldanolják a Send in the Clowns című musicalslágert).
Joaquim Phoenix alakítását könnyen fogják mérni a huszonnégy kiló szerep miatt leadott súlyban, de ne essen félreértés: ez csak a személyi edző és a nutricionista érdeme. Phoenix nem ebben jó: alakítása egyszerre eltávolít és közel hoz egy ember nyomorához. Olykor már elviselhetetlen a puszta nevetése is (amely jó eséllyel legalább annyira lesz legendás, mint elődje, Heath Ledger „Why so serious”-mondata), szemeiből egy pillanatra sem tűnik el a megalázottak beletörődő pillantása. Az általa kivitelezett bohóctánc egy nyilvános vécében pedig antológiai jelenet: egy a józan ész sínpárjáról lesiklott szánnivaló bolond boldogságkeresése egy olyan helyen, ahol ürüléken kívül mást már nem nagyon lehet találni.
Joker, 2019. Rendezte: Todd Phillips. Bob Kane, Bill Finger és Jerry Robinson karaktereiből kiindulva írta: Todd Phillips és Scott Silver. Fényképezte: Lawrence Sher. Zene: Hildur Guðnadóttir. Vágó: Jeff Groth. A főbb szerepekben: Joaquin Phoenix, Robert de Niro, Frances Conroy.
