Az emberben kétféle muzsika lakik

Berecz András: Van olyan dal, amelyik harminckét évig várt arra, hogy megtanuljam

Jenei Klementina

2019. november 5., 09:29

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Puskás Károly fotója

Puskás Károly fotója

Síp és lant címmel harangozták be azt az eseményt, melyre a magyarkanizsai Cnesa színházterébe rengetegen elmentek egy esős kedd este. Érdekes, hogy amikor Berecz András Magyarkanizsára látogat (legalábbis, amikor én láttam), mindig esett az eső. Megtisztította a levegőt, előkészítette a terepet a hűvös estében, hogy a lámpák fényénél battyogva megtölthesse azt újabb csodával. A nemesen egyszerűnek tűnő, patyolattiszta, pőre előadásra beülve azonban érezni a nagy alázatot, a hatalmas tehetséget, a sok munkát, de mindezt feledve csak az élvezet marad. Élvezni Berecz András mesemondását és énekét, Borbély Mihály klaritnétjátékát, Szabó Dániel cimbalommegszólaltatását, Smuk Tomi dobolását, Appelshoffer János és Berecz István meghökkentően csodálatos táncát. A görög mitológiából, az ógörög műveltségből és az újgörög népművészetből merítettek a művészek és általuk fonódott össze a több ág egy lendületes, csodás egységbe, mely szórakoztatott, meghökkentett és elragadott Magyarkanizsán sokakat.

Miért éppen a görögök?

– Véletlenek sorozata volt. Az első, amikor körülbelül húszéves lehetettem, elmentem Görögországba autóstoppal és hajóval, és egy éjszaka Jorgosz bácsinál ért. Megállítva engem az utcán azt kérdezte, hogy ki vagyok, hol alszom. Mondtam, hogy magyar vagyok és fogalmam sincs, hol alszom. A válasza az volt, hogy hát akkor majd énnálam. És az egész utca a csodámra járt, mindenki ennivalót hozott, s mikor eljött az éjfél, akkor kinyitottak egy igen gyenge ágyat a feleségével. A két öreg abba lefeküdött, engem pedig benyomtak az ő ágyukba. De! Előtte bevizezték  a fejemet. Elővett Jorgosz bácsi egy nyeles fésűt, és úgy választotta el a hajamat, mintha egy baltával odavertek volna egyet. A fél holdvilág fehérnek mutatta azt a sebet és azt mondta, eddig voltam, ami voltam, mint egy amerikai hippi, de most, mint egy görög gyerek, olyan vagyok, és ő az én apám, és én az ő fia vagyok. Forgott velem a világ, hogy ki vagyok, mit keresek itt, és mi közöm van ehhez a néphez. Így kezdődött. Utána még ezer élmény ért. Az utolsó egy megérzés, hogy Európa megsápadt, színét veszítette, az alapjai meggyengültek. Egyik alapja a görög műveltség, és jólesett ennek a fenekére nézni, mivel iskolában nem nagyon tanultuk, és felnőtt korban a görög költészettel foglalkoztam és a görög mitológiával és úgy éreztem, kicsit olyanok, mint a magyar népmesék, hát miért ne tudnám én úgy elmondani, mintha magyar mese volna. Aztán belebotlottam a zenemitológiába: Arisztotelész, Platón és a különféle görög szerzők segítségével kirajzolódott valami. Egy egyetemesen érvényes gondolat, hogy az emberben kétféle muzsika lakik: az egyik az Úristen felé nyújtózkodó, a másik a testbe, a húsba, a vérbe bennragadt, lázas, anyagi természetű. Egyik a pengetősöké, másik a fúvós hangszereké. Nekem ez annyira tetszett, hogy úgy éreztem, fel tudom vázolni az embert magát. Zenével, mitológiával, s közben azt mutatom meg, hogy én magyar füllel, magyar szemmel hogyan tudom fölkapni Európa egyik pillérét, hogyan tudom letapogatni a tudományban. Időszerűnek érzem és jólesett ezzel foglalkozni, s erre jött rá, hogy hallgattam én ifjúkoromban is görög zenét. New Yorkban az első koncertem, ahol magyar népdalt énekeltem, a Mikrokozmisz nevű görög kocsmában volt. A közönség egyharmada pedig görög volt, s azok annyira megszerették a muzsikámat, hogy egy csomó görög dalt másoltak át nekem kazettára, leírták a szövegét görögül, leírták fonetikusan, és rám hagyták, mondván, hogy ember, te ezt tanuld meg, mert ez neked való. Van olyan dal, amelyik harminckét évig várt arra, hogy megtanuljam. Tehát volt már előkép, volt már hajlam, de most szökött szárba egy ének, fonográfhengereket hallgattam internetről, 1905-ből például és olyan dallamokra is akadtam, amik a magyar fülnek idegenek. Zenetörténettel nem foglalkozom, most még nem is annyira érdekel, hogy hogyan kerültek oda ezek a dallamok. Egyszerűen jólesik magyar fülnek megakadni magyarnak nem idegen dallamokon. Ezt felmutatni és látni, hogy mit mondanak erre a magyar emberek.

Ez azt jelenti, hogy közös vonásokat is érez, miket?

–  Az ötfokú zene… Nem tudtam, hogy a görögök között ilyen sok ötfokú muzsika van. A magyar régi stílusú népdaloknak nagy része pentaton, ami megvan a görögöknél is. Ezeket különösen jólesett énekelni.

Hogy érzi, ma este hogyan fonódott össze a zene, az ének, a tánc és a mese?

– Ezt a közönség tudja, de én jól érzem magam ott fenn, a színpadon. Engem úgy kell onnan leverni, akkor is ha elrontom. Amit hoztam, azt olyan jószívvel hoztam. Hiszem, negyed óra után már megérzi a közönség, hogy ez nekem dédelgetett, kedves holmim. És úgy adom, ahogyan a menyasszony felöltözik, vagy ahogyan a vőlegény táncol a menyasszony előtt. Abban minden benne van.

Ebben is minden benne volt, és nem is először, hiszen többször volt már Magyarkanizsán. Milyen érzés visszajönni?

– Magyarkanizsát nagyon szeretem és nemcsak én, hanem sok zenésztársam. Megcsodáltuk mi már számtalanszor, hogy milyen. Ne Magyarkanizsa menjen a világba, hanem a világ jöjjön ide! Bicskei Zoli jóbarátunk mindig is nagyot álmodott, csodálatos segítőtársai is voltak, táncban, színházban, szervezésben. Figyeltük mi azt is, mire képes a barátság. Legalább hárman legyenek jóbarátok, ott már csodák történnek.

Ön szerint mit jelent a felnőtt testben lakó léleknek a mese?

– Egyáltalán nem tudom, hogy javít-e valamit a világon a műveltség. Annyit tudok, hogy néhány délvidéki barátom Ausztráliából azért jött haza, mert az egyik dalomat meghallotta, és utolérte a szívét. Ilyen referenciám van, sokkal többet nem tudok. Azt hiszem, hogy Vörösmarty is eltűnődött, aki nálam mérhetetlenül kitűnőbb ember, hogy mit ér a műveltség. A Gondolatok a könyvtárban című verse tulajdonképpen ezzel foglalkozik, hogy ért-e valamit a leírott szó. Ér-e valamit a kimondott igazság? De ha nem mondod ki, rád a legveszélyesebb. A kimondatlan szó olyan, mint a vaddisznónak a visszafelé nőtt agyara. Saját magára a legveszélyesebb. A kimondatlan szó az ember szája és feneke között félúton szokott elakadni. Mert annyiszor szájba és fenéken rúgták már az emberiséget, hogy a kimondatlan szó ott szokott tanyázni. Azt kimondani már eleve emberi virtus. Pusztán, hogy kimondtad a sokak elhallgatott gondolatait.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége