Veszélyeztetett-e a magyar nyelv? E kérdésre hiába keresnénk mindent eldöntő igazságokat, erről újra megbizonyosodhattunk a napokban Széphalom árnyas fái alatt, a Magyar Nyelv Múzeumának melengető hajlékában, ahol Muravidéktől Ungvárig és Kolozsvárig kisebbségi magyar területek jól ismert kutatói találkoztak egymással.
A válaszadás bizonytalansága részint hétköznapi nyelvi helyzeteink sokféleségéből fakad: hatalmas és sokszínű a Kárpát-medencei magyar nyelvterület, másrészt alig van a nagyvilágnak olyan sarka, hol magyar szóra ne akadna az utazó. A hazájától távolra került, diaszpórában élőnek, a mindennapjait kisebbségi tömbben, töredező nyelvterületen vagy szórványban beszélőnek mást és mást mér ki a napi nyelv(politika), mások mindennapi nyelvi választásai, örömei vagy épp lemondásai. A Muravidéken, Szlovéniában megvalósulni látszik az egymás mellett élő nemzetek kölcsönös többnyelvűsége. Felvidéken és Erdélyben ellenben még mindig erősek a többség poszttrianoni reflexei, hogy a Kárpátaljára ereszkedő kijevi kultúrterrort ne is említsük, amely egy századokon át finoman hangolt, soknyelvű együttélést zúz szét kívülről odaszabadított csákányokkal. És akkor nem szóltunk Vajdaságról, ahol papíron (majdnem) minden szép, de mintha a ködös őszi reggelek valóságos nyelvi helyzetei nem mindig harmonizálnának ezzel. Összevandálkodott vagy épp soha ki nem tett többnyelvű táblák a megmondhatói, a gyakorlatban még messze van a Kánaán.
Egy dolog azért bizonyos: a bevezető kérdésre adandó válaszok skálájáról törölhetjük a kategorikus nem lehetőségét. A „magyar nyelv köszöni szépen, nagyon jól van”-fajtájából való időnkénti cinikus megnyilvánulások az irányított szakmai vakság szomorú esetei. Szerencsére persze a nyelvészek is sokfélék, ahogy az orvosok, mérnökök is. Manapság, hogy őszinték legyünk, a világ egyetlen nyelve sincs mindenestül „igazán jól”. Még a legnagyobb presztízsnyelveket, az angolt, a spanyolt, a portugált és a kínait is elérte a közösségi média „kommunikációs forradalma”, ami nem feltétlen shakespeare-i vagy shelley-i magasságokba röpití Albion legfőbb nyelvét, ahogy a többi, egyébként más nyelveket agresszívan faló világnyelvet sem. Eleve súlyos kérdés, mitől közösségi az, aki troglodita mód bezárkózva egy lapos kütyüre görnyedve éli „közösségi” élete legnagyobb részét kávéház, erdő-mező, színpad vagy egy baráti kosár- esetleg focimeccs helyett...
Az UNESCO persze nem a terjeszkedő világ-, és nem is a nagy(obb) nyelvek szókincs- és nyelvtanbéli szegényedése miatt hirdette meg az őshonos nyelvek nemzetközi évét. Hiszen, ha magyar, szlovák, lengyel, német, olasz valamiben nem veszélyeztetettek, akkor épp abban nem, hogy van olyan állam, melynek területén egy régen megszületett helyi standardváltozat, anyanyelvünk esetében a közmagyar, hivatalos nyelv. Ezekkel szemben Földünk őshonos nyelvei többségének nincsenek efféle állami és nyelvtervezési garanciái, ezért különösen közösség- és környezetérzékenyek. Legtöbbjük az utóbbi félszáz év során tűnt el, vagy az előttünk álló néhány évtizedben tűnik majd el. Néhány tucat világcég gátlástalan nyomulása felfalja életterüket Amazóniától Ausztráliáig és Szibériáig, hol a szemünk láttára hallgatnak el közelebbi s távolabbi nyelvrokonaink is. Hubay Mikós Elnémulás c. darabja időszerűbb, mint valaha: az eltűnő nyelvekben rejlő kulturális kincs nagyságát tekintve most vagyona meghatározó részétől búcsúzik az emberiség. Olyasféle nyelvi és kulturális gazdaságtól, amely a homo sapiens sapiens fajspecifikus kultúrájának kulcsa (volt). Mifelénk közép-európai trianoni széttördelése óta Nagyváradok, Kassák, Pozsonyok és Újvidékek tűntek el: évszázados, sokszínű kulturális hagyományokat váltott egy sokszor agresszív és idegen, homogenizálni óhajtó erő.
Minket, magyarokat nyelvünkben már (és még) nem ingat meg végzetesen egy-egy vidék könyörtelen átalakítása, azonban érdemes felfigyelni rá, hogy a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság település- és népességszerkezetének is számtalan érzékeny pontja van. Az asszimilációs veszteségek jellemzően városon nagyobbak, a magyar vidéket ellenben olykor erővel préselték a nyelvében számunkra egyre idegenebbé váló városokba. Sokszor préselni sem kellett: elég volt a munka, a megélhetés az iskola hiánya az elvándorlási döntés meghozatalához. Sőt, ma is tragikusan sokan vállalnak ennél is a legradikálisabb lépést: mindenestül odahagyják szülőföldjüket, szeretteiket: kiürül a ház, a kert, a szilvafák reménytelen potyogtatják gyümölcseiket az apránként mindent elborító dudvába, az iskolák osztályai, sokszor évtizedes munkával kiküzdött magyar osztályai pedig elnéptelenednek. Elég Pozsony, Kassa, Temesvár, Brassó, Újvidék Kolozsvár népességdinamikáját megfigyelni az utóbbi száz év során, de szemünk láttára szívódtak fel magyar közösségek a vidéken is. Apai palóc falum, Ipolypásztó is szomorú mementója ennek: századokon át virágzó honti falu lett a kérlelhetetlen enyészeté egyetlen emberöltő alatt. Nehéz lenne hát őszinte szívvel azt mondani, a magyar nyelv nem veszélyeztetett.
Ám a széphalmi kérdést nem a magyaros borongás, sokkal inkább a feladatmeghatározás szándéka szülte. Nincs az a trianoni verdikt, mely önmagában kötelet fon nyakunk köré, ha nyelvünkben élünk és élni akarunk. A történelmi átkot száműző, egészséges nyelvi önérvényesítés útjára bárki bárhol rátalálhat ma is, az előbb említett ködös reggelen is, amikor nem magyar nyelvét elharapva lép ki a kertkapun, hanem pozitív nyelvi kapcsolatokat keres kisközösségétől a munkahelyig, és a pékség magyar eladóját nem kérdezi meg fojtottan-halkan, megszólalhat-e magyarul. Mert magyar nyelvünk kisebbségben, de ma már úgy fest, többségben is csak akkor maradhat meg, és akkor fejlődhet tovább, ha először magunk is elhisszük, hogy nyelvünket használni, következésképp megtartani és gyermekeinknek a maga teljességében továbbadni érdemes. Nyelvi jövőképünk nélkül hogyan lehetne jövője nyelvünknek? E kérdés egyként költői, akár egy-, akár többnyelvű környezetbe születtünk. Sok és szomorúságos a veszteségünk Trianon óta íródó új leltárkönyvünkben, ám a nyelvhez, anyanyelvünkhöz bármikor vissza lehet térni, csak erős szándék, és annak a cseppnyi, elveszett kurázsinak a visszaszerzése kell hozzá. Ebben az örök meg- és visszafordíthatóságában, az újrakezdés örök lehetőségében van nyelvi reménységünk, a Kárpát-medencei nyelvi újjászületés reménysége.
