A rács két különböző oldalán, egymással szemközt álltak. Nézték egymást. Egyikük belekapaszkodott a rácsba, mire a másik kicsit hátrébb lépett, előre kivédve egy esetleges későbbi, hirtelen reakció, kiszámíthatatlan következményeit.
Figyelmesen nézték egymást, mintegy várakozóan. Mindegyikük azt hitte, hogy ő van a rácson innen, és a másik a rácson túl, bezárva.
Amelyik fogta a rácsot, mereven, de csillogó, értelmes tekintettel figyelte a kívül állót. Moccanás nélkül szegezte tekintetét egyenesen a másikra. Próbálta kipuhatolni, mire gondol. Mit tenne, ha tehetné? Minek nézi őt?
Az, aki azt hitte, a rácson kívül áll, szintén figyelt. Érezte, a másik fogva tartja őt a nézésével. Megbabonázta, olyan komolyan, fürkészve vizslatta. Behatolt a fejébe, olvasott a gondolataiban. Ki volt előbb?!
Úgy érezte, mögötte az üres tér azt sugallja: ő szabad, ő azt tehet, amit akar. A másik van a rács mögött, kiállítási tárgyként, hogy ő nézegethesse, esetleg csodálja vagy kinevesse.
A másik hasonlóképpen gondolkodott: ő van kívül, és a rácson túli csak arra jó, azért jött, hogy ő láthassa. Tekintetük egybekapcsolódott. Melyikük van fölül? A saját fajtája csúcsát melyikük testesíti meg, képviseli méltóbban?!
A látszólag határozottabb, a rácson innen, órájára nézett. Kötelessége hívta, mennie kell. Végtére is másoktól függ, nem a maga ura.
A másik, a rácson túl, engedett feszültségéből. Megszűnt a szemkontaktus. Pihenhet. Azt tesz, ami neki tetszik. Hát talán nem ő a csúcslény?!
