Bizonytalanul írom le a huszonegyedik század első negyedében – 1849 októbere után százhetven esztendővel –: a nemzet szabadságvágya nem győzhető le. Fenyegetéssel, erőszakkal, a megismétlődés veszélye által fölkeltett bosszúvágytól fűtve sem. Mert a nép zarándokhelyévé válnak az emlékhelyek, bátorságot, erőt és hitet adva újabb szabadságharchoz: „Az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég! / És annyi vér – a szabadság kovásza – / Posvány maradjon, hol elönteték. / Támadni kell, mindig nagyobb körökben, / Életnek ott, hol a mártir-tetem / Magát kiforrja csendes földi rögben: / Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.” Magányban címmel írt így a költőnk, Arany János bő egy évtizeddel az aradi vesztőhelyen történt megfélemlítő szándékú megalázó kivégzések után. A dicstelen tett az egész nemzethez szólt: az erő nincs tekintettel az igazságra.
Az új évezredben bizonytalanul pásztázzuk a jövőt, mert a kontinensünkön annak mutatkoznak jelei, hogy a nemzetek mégis legyőzhetőek. Nem idegen erő által, hanem önpusztítással. Az egyéni, már-már korlátlan szabadság és vészt hozó eszmék sutba vágják a nemzetet és nemzetit: az örököltet, a hagyományaiban gazdagítót, a közösséggé kovácsolót. S kik közülünk is beálltak a sorba, azt sugallják, hogy ők csak lehorgasztott fővel, de nem fejet hajtva vonulnak el az aradi áldozatok előtt.
Velük szemben, ha költőnknek a nemzetéhez írt versét tovább olvassuk, hinnünk kell benne, mert évszázadokon átlépve sem évült el: „Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közőlünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”.
