Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Ugyanis hét évtizeddel ezelőtt, 1949. november 29-én, déli tizenkét órakor az Újvidéki Rádió akkor még kezdetleges stúdiójából, Kovács József bemondó magyarul köszöntötte a rádióhallgatókat.
Igen! Hetven évvel ezelőtt, onnan, abból a kezdetleges stúdióból, anyanyelvünk, a tiszta vizű éltető forrásból feltörő magyar nyelv, az éter hullámaiba kapaszkodva megindult a bácskai, a bánsági, a szerémségi honfitársaink otthona felé. De nemcsak oda. Az éter hullámai vitték a Drávaszög kis falvaiba, a kelet-szlavóniai szigetmagyarság Árpád-kori településeire is.
Elidőztem kissé nyelvünknél. Nem véletlenül. Ugyanis szükségesnek tartom, hogy még írásom elején elmondjam, hangsúlyozzam: Hetven évvel ezelőtt, első bemondónk, Kovács József, irodalmi nyelvünkhöz méltó, egységesen szabályozott, szép magyar kiejtéssel szólalt meg, szólt a rádióhallgatókhoz. Kovács József már akkor tudta, hogy nyelvi kultúránkban kivételes feladat hárul rá.
Most, a rendhagyó jubileum előtt, úgy érzem, hogy szólni kell első bemondónkról. Ismerjük, ugye, Kazinczy mondását, mely szerint: „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a miénk!” Kovács József is ezt vallotta, azzal, hogy, amíg élt (néhány évvel ezelőtt hagyta itt ezt a földi világot), Kovács József nemcsak szerette, hanem valami fanatikus hittel óvta, ápolta anyanyelvünket. Sokáig munkatársa volt a Magyar Szó Nyelvművelő havi mellékletének.
Következtetésképpen tehát elmondhatjuk, hogy rádiózásunkat, már a kezdet kezdetén, egy igen komoly nyelvi igényesség határozta meg. S ez a nyelvi igényesség napjainkban is jelen van magyar nyelvű rádiózásunk életében.
Szimin Bosán Magda, az Újvidéki Rádió egyik meghatározó egyénisége, Megszületett az Újvidéki Rádió című írásában hangsúlyozza: „A Szocialista Szövetség és a Tartományi Főbizottság úgy döntött, hogy a Tájékoztató Iroda rágalomhadjárata ellen a meglévő lapok mellett még egy hathatós propagandaeszközt létesítenek. 1949. november 29-én, mindössze néhány hónapos előkészület után az Újvidéki Rádió meg is kezdte működését.”
Rádiózásunk kezdetének időszakát az elvárások szellemében a hiteles tájékoztatás határozta meg, válaszul az említett rágalomhadjárattal szemben (ellen). S jegyezzük itt meg mindjárt, hogy rádiósainknak az ilyetén való magatartása, a tényeken alapuló igazság felmutatása egy olyan rangot teremtett az Újvidéki Rádiónak, amelyre büszkék lehettünk. S még csak annyit: Ez a rang „túllépett” határainkon és, például, Magyarországon, Romániában és az akkori Csehszlovákiában is igencsak népszerűek voltak az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorai.
Az Újvidéki Rádió fénykorának első fejezeteit tulajdonképpen a tájékoztató műsorok elkötelezettjei fogalmazták meg. Ezután a rádió kulturális és szórakoztató osztályának a megalakulásával az említett fénykor csak gazdagodott. Ehhez az osztályhoz, amely 20 esztendőn keresztül önállóan működött, a rádió színtársulata mellett a következő szerkesztőségek tartoztak: a hangjátékműsor, az irodalmi, a vidám műsorok, a rádióiskola, a gyermek, a gyermek- és az ifjúsági műsorok (ez utóbbi később a tájékoztató osztály szerves része lett).
Miután 1965 decemberében átadták rendeltetésének az M Stúdiót, az Újvidéki Rádió rendkívül jelentős lépést tett a rádióművészet irányában. Ez a lépés még határozottabb, merészebb lett miután 1968 novemberébenKarinthy Ferenc Négykezes című, két egyfelvonásosának a bemutatójával megnyitották a Rádió kamaraszínpadát.
Rádiózásunkról a teljesség igényével szólni, írni egy olyan feladat lenne, amelyre nem mernék vállalkozni. És hiszem, hogy sokan így vannak rádiózásunkkal. Különösen azok, akik életük nem kis részét, a stúdiók, a mikrofonok zárt világában töltötték. A napokban erre az írásra készülődve újra átlapoztam a „Hatvan éve szól a Rádió” című kiadványt, amelyben az egykori rádiósok emlékeznek az ott töltött évekre, évtizedekre. A korán elhunyt B. Foky István néhány sorát idézem: „Megvallom: nekem az Újvidéki Rádió egy örök életű, hús-vér hullámhosszon szóló, emberi tartást és arculatot kölcsönző otthonom volt. Bár magát az épületet s vele a várost egy rideg szobornak éltem meg, de az emberek, akik emberekhez szóltak belőle hallgatóságukhoz, nagyobb részben az Élettől kapott ajándékká lettek számomra, örökbecsű értékké nőttek szememben.”
Sajnos, rádiózásunk 70 éve nem volt felhőtlen. Ezt a ’90-es évek letaglózó döbbenete igencsak igazolta. Ugyanis egy olyan időszak köszöntött ránk, amit nem könnyű elfelejteni. A kilátástalanság napjaival „ajándékozott” meg bennünket. S ebből az „ajándékból” jócskán jutott rádiózásunknak is. A léte került veszélybe. Megszorítások, leépítések igyekeztek rádiózásunk erejét, közvetítő szerepét megtörni. Azonban elhallgattatni a rádiót nem sikerült. Nem sikerült, mert rádiósaink, mint az a mitológiai főnix madár, újjáéledve, újjáteremtve a műsorokat, a helytállás mélységes hitével a legnehezebb időben is éltették és éltetik a magyar nyelvű rádiózásunkat.
Ünnepre készül az Újvidéki Rádió. Magyar nyelvű rádiózásunk hetvenedik évfordulójára. Szerény, bensőséges, méltóságteljes ünnepre, amely mentes lesz a külső harsányságtól, üres show-műsoroktól. S ez az ünnepi műsor a maga módján mindenekelőtt őszinte tisztelettel hajol meg azok emléke előtt, akik rádiózásunkat megálmodták, és természetesen azok előtt is, akik napjainkban magyar nyelvű rádiózásunkat töretlen hittel éltetik.
