2024. április 26., péntek

Egy csantavéri lány Franciaországban

Seregély Orsolya egy évet töltött önkéntesként L'Aigle-ban

Manapság egyre több fiatal dönt úgy, hogy az egyetemi évek után egy kis időre maga mögött hagyja otthonát, és elmegy világot látni. Seregély Orsolya nemrég tért vissza Franciaországból, ahol egy évet töltött önkéntesként. Tapasztalatait velünk is megosztotta.

 Hogyan jutottál el Franciaországba?

– Az Erasmus+ keretén belül működik az önkéntes program, ami jelenleg European Solidarity Corps néven létezik, ennek segítségével egy, vagy fél évet külföldön lehet tölteni önkéntes munkával, amelyet az Európai Unió támogat. A szállást biztosították számomra, zsebpénzt is kaptam. Egy haza- és egy visszautat is támogatnak. Harmincéves korig lehet jelentkezni, bár ez programtól függ. Az egyetemi évek alatt is sokat utaztam, és tudtam, hogy van ilyen lehetőség, és biztos voltam benne, hogy egyszer bele szeretnék vágni. Felmentem a program honlapjára, ahol különféle projektek vannak. Mivel nem volt konkrét elképzelésem, hogy melyik országba szeretnék utazni, igyekeztem olyan projektet választani, amely közel áll hozzám. Akkoriban a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében dolgoztam, ezért gondoltam, hogy jó lenne olyan projektben részt venni, amely a médiához kapcsolódik. Ráakadtam a Kultúra és média Normandiában elnevezésű projektre, és jelentkeztem. Ki kellett tölteni egy jelentkezési lapot, és egy Skype-interjú is volt. Nyolcvan jelentkezőből választottak ki engem és még egy önkéntest. Így kerültem tavaly augusztusba az MJC Le Rond Pointhoz.

 Mennyi ideig voltál Franciaországban, és miből állt az önkéntes szolgálatodat?

– Egy évet töltöttem L'Aigle városában, Normandiában. A helyi kultúrotthonban (MJC)van egy webrádió, ahol interjúkat és podcastokat kellett készítenem. Ezenkívül rendezvényeket és műhelymunkákat szerveztünk gyerekeknek és fiataloknak az Európai Unióról, a mobilitásról és a nemzetközi kapcsolatokról. Egy fesztivált is szerveztünk ebben a témában. Ezek mellett egy személyes projektet is készíteni kellett, ebben szabad kezet kaptunk. Én a többi Franciaországban tartózkodó önkéntessel egy magazint szerkesztettem, amelynek a Világítótorony (Le Phare) nevet adtam. Fotókat, irodalmi alkotásokat, fordításokat gyűjtöttem tíz másik önkéntestől, akik különböző nemzetiségűek, és ebből állt össze a francia nyelvű kiadvány.

 Hogyan teltek a hétköznapok?

– Nem volt két egyforma hét. A munkaidőnk kilenc-tíz órától délután hatig tartott, akkor voltunk az irodában, esetenként terepen. Hetente kétszer volt egy élő rádióműsorunk, az Eagle Partout, ami egy szórakoztató két órás talk show. Egy alkalommal én vezettem ezt a műsort a rádiós technikusunk biztatására, ami nagy élmény volt. A nyári szezon pörgős volt, rengeteg eseményt, fesztivált szerveztünk, ráadásul a magazinomat is ekkor mutattuk be, így a vakáció előtti hónapokban nagyon elfoglaltak voltunk.

Mennyire volt nehéz a beilleszkedés és a helyiekkel való kommunikáció?

– A programba a fogadó szervezet nem kérte, hogy az önkéntes beszéljen franciául, az interjú alatt pedig én ezt jeleztem is. A közös szimpátia viszont gyorsan kialakult, és nyelvtudás híján is engem választottak. Kevesebben beszéltek angolul, mint képzeltem. Az első néhány hónap nehéz volt a kommunikáció szempontjából, nagyon intenzív úgy tanulni egy nyelvet, hogy mindenki azon beszél körülötted, és sietned kell. Volt egy nehéz hónapom, amikor már relatíve beszéltem a nyelvet, de türelmetlen voltam magammal, és egészen elkedvetlenedtem. Viszont nagyon befogadó társaságban voltam, rengeteget segítettek, türelmesek voltak velem, sokat bátorítottak, így tavasztól már jól belejöttem a nyelvbe. A rádióban franciául beszéltem, barátokat is szereztem, akik hagyták, hogy beszéljek, ráadásul a magazint is franciául mutattam be, ami hatalmas sikerélmény volt, nemcsak a kész projekt szempontjából, hanem a nyelv szempontjából is.

 Milyen kulturális különbségeket tapasztaltál az ott-tartózkodásod alatt?

– Más az emberek mentalitása, nyugodtabbak, nem szaladnak a pénz után. Szívesen végeznek önkéntes munkát, és sokat segítenek, főleg ha ezzel a közösségnek is tudnak valamit nyújtani. Bármilyen rendezvényt szerveztünk, mindig volt legalább tíz ember, aki önkéntes alapon eljött segíteni. Mivel más ritmusban dolgoznak, az üzletek nyitvatartási ideje is más. Vasárnap megáll az élet, akkor mindenki otthon van a családjával.

Volt alkalmad utazgatni az önkéntesség ideje alatt?

– Természetesen volt, és én szeretek is folyton mozgásban lenni. Meglátogattam Normandia egyik legnagyobb nevezetességét, a Mont-Saint Michelle-t, ami egy gránitszigetre épült kolostor, árapály övezetben, így a nap folyamán a kolostor környékét fokozatosan lepi el a víz. Jártam Granville-ben, ez a La Manche-csatornánál van. Ellátogattam Dél-Franciaországba is, itt Marseille és Montpellier volt a fő cél, de jártam Angoulême-ben és Narbonne-ban is. Természetesen Párizst sem hagytam ki, valamint a környező országokba is ellátogattam, jártam Madridban, Brüsszelben és Amszterdamban is.

Kinek ajánlanád az önkéntes programot?

– Mindenkinek ajánlanám, hiszen nem csak szakmailag, de önismeretből is sokat fejlődhet az ember. Szerintem bárki javára válhat az, ha kicsit kilép a komfortzónájából, és egyedül útnak indul. Az Erasmus+ több rövidebb ifjúsági csereprogramot is támogat, nem kell feltétlenül hosszabb időben gondolkodni. Sok új emberrel lehet találkozni így, barátságok szövődnek, kitágul az ember látótere, így valóban csak ajánlani tudom.