Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igencsak lusta hangya. Egész nap csak henyélt, míg szorgalmas testvérei dolgoztak. Meg is haragudott rá családja, de valahogy mégiscsak megtűrték maguk között.
Egy este, amikor nagyon jókedvűen egy fűszál tövében heverészve várta a vacsorát, erősen rákiabált a főhangya:
– Ma nem kapsz semmit sem enni. Elég volt abból, hogy mások dolgoznak helyetted, te pedig csak tunyulsz. Ha nem változtatsz ezen, kitagadunk a családból!
Elképedt a hangya ezen a beszéden. Ennek fele sem tréfa! Korgó gyomorral mégsem térhet nyugovóra. Elindult élelmet keresni. Ment, ment, egyszer csak egy nagy szakadékba esett, mely tele volt morzsákkal. Nagyon megörült. Ez több évre is elég lesz családjának, csak haza kell hordania. „Előbb belakmározom rendesen, hogy legyen erőm kimászni. Majd utána hazaviszem a táplálékot” – gondolta magában.
Teltek a napok és a hangya még mindig nem moccant. Evett és aludt, aludt és evett. Már megvolt a kiszabadulás terve, mégsem merte otthagyni a Kánaánt. Teltek a napok, s a hangya elfelejtette családját, csak az evéssel törődött. A megoldás ott volt előtte, de ő csak léhán terpeszkedett a sok morzsa közt. „Egész jól érzem magam itt. Leélhetném az életem bőségben és gazdagságban.”
Már egy hónapja volt a szakadékban. Mozogni már csak nagy nehézségek közepette tudott. Hirtelen zajt hallott. Egy óriás közeledett.
– Fel kellene állnom… – gondolta a hangya. De esze ágában sem volt moccanni.
– Úgysem erre jön. Minek tápászkodjak fel potyára? – kérdezte magától.
Az óriás pedig csak jött, nagy, tompán dörgő léptekkel.
Eltaposta a hangyát.
