Impotens kavalkád

Pesevszki Evelyn

2019. szeptember 7., 15:08

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ha a legáltalánosabb lexikális definícióból indulunk ki, a többpártrendszerekben az ellenzék feladata a hatalmi egyensúly megteremtése, és annak megakadályozása, hogy a kormánypárt(ok) visszaéljenek az államhatalommal. Az ellenzék az, amelyik a legfontosabb ágazatokban rámutat a kormánypárt(ok) által elkövetett hiányosságokra és egyúttal alternatívát kínál fel, így megismertetve a választópolgárokat saját álláspontjával és programjával. Az ellenzék kérdez, megkérdőjelez, szembesít, magyarázatot követel és alternatívát jelképez. Az ellenzéktől várja a társadalom azt a kritikát, amelyik nélkül nincsen fejlődés.

A 2012 óta a parlamenti választásokon rendre a Szerb Haladó Párt mögött maradó ellenzék eddig képtelen volt eleget tenni feladatának. Részben az SZHP alkalmazta politikai eszközök – amelyek vonatkozásában, tekintettel az azt megelőzően hatalomból politizáló pártok és egyének módszereire, a legtalálóbb mondás a kölcsönkenyér visszajár –, részben viszont saját magatartásának okán. Parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki csoportosulásaink – azok, amelyek legalább látszatra nem az SZHP hatalmát erősíteni hivatott ál-ellenzéki tömörülések – a közel hét év elsősorban önmagukra való összpontosítást követően tavaly év végén életre keltek. Az viszont továbbra is vitatható, hogy nem kellőképpen letisztult, olykor fogalomzavarokkal küzdő, még mindig nem egyértelmű programra, hanem a „gyűlöljük Aleksandar Vučićot és megvetjük szolgalelkű szavazóit” mantrára alapozó tevékenységük a társadalom és a kormánypárt(ok) által megingatott intézmények javára lesz-e.

GARANCIA A GARANCIÁRA

(Ótos András illusztrációja)

Az ellenzék eddig java részt ugyanúgy az ámítás határán ingadozó megmozdulásokkal próbálta bizonyítani saját erkölcsi erényeit, mint az általa megvetett Aleksandar Vučić. Ezeknek egyike az idei év eleji keltezésű, hétpontos megállapodás a néppel. A dokumentumba foglalt ígéretekből igencsak nemes értékek és alapelvek védelmére irányuló szándék tükröződik, ám a valós cél jogosan kérdőjelezhető meg az alkalmazott szemfényvesztés okán. Ha a népképviseleti demokrácia alapelveiből indulunk ki, a polgárok egyébként is (nem formális) szerződéses viszonyban állnak a hatalmi tisztségeket betöltő polgártársaikkal. Az említett felek kapcsolatait rendező kitételek egy részét az alkotmány és az ország legmagasabb rangú törvényei tartalmazzák, másik részük pedig választási ígéret formájában körvonalazódik. Azzal, hogy az adott választópolgár az adott ígéretek függvényében egy adott politikai csoportosulásra szavaz, elfogadja utóbbi ajánlatát, annak pedig kötelessége lenne azokkal összhangban eljárni. Másrészről a megállapodás kitételeinek többsége egyébként is az alkotmányosság alapelveihez kötődik, utóbbiak pedig mindenkit tiszteletben tartásra köteleznek, nem beszélve arról, hogy amennyiben egy majdani választásokat követően a most ellenzékből politizáló pártok némelyikének esetleg sikerül kormányt alakítania, a parlament előtt teendő esküben amúgy is az alkotmány és a törvények tiszteletben tartására kötelezik magukat.

A hangzatos, megállapodásba csomagolt és látványos performance-ok keretében demonstrált ígéretek valószínűleg nem növelik jelentősen az aláíró tömörülések támogatását, hiszen a társadalom egy része túlságosan tájékozott és a szemfényvesztés ködében is élesen lát, míg másik része túlságosan tájékozatlan – vagy túlságosan nehéz életkörülmények között él – ahhoz, hogy az alkalmazott, olykor elitista eszközökkel el lehetne nyerni a támogatását, de azokról se feledkezzünk meg, akiknek egyszerűen csak jó a memóriájuk és emlékeznek arra, hogy az aláírók tetemes hányada annak idején a hatalomból miként képviselte a megállapodásban megjelenő értékeket.

VESZÉLYES BOJKOTT

A választások bojkottja az előbb említett megállapodással szoros összefüggésben jelent meg a közbeszédben, lévén annak egyik kitétele. Eddig több ellenzéki tömörülés is megerősítette, hogy az SZHP diktatórikus módszereinek okán nem vesz részt a soron következő választásokon. Tekintettel a médiumok, továbbá az intézmények a legnagyobb hatalmi párt részéről történő kisajátítására, tény, hogy amennyiben az ellenzék indulna a választásokon, tetemes lépéshátrányban lenne a hatalmi pártokhoz viszonyítva, ám magával a bojkott hatékonyságával kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A választási bojkott kapcsán a leggyakrabban azzal a megállapítással találkozhatunk, hogy annak semmi helye az életképes demokráciákban, hiszen a demokratikus folyamatok mozgatórugója az ezekben a folyamatokban való részvétel – mind a pártok, mind a polgárok részéről. A bojkottal kapcsolatban Zoran Živković, az Új Párt elnöke korábban a következőket állapította meg: „A DP két hónap alatt belátta, hogy az 1997-es választások bojkottja hatalmas tévedés volt. A bojkottnak esetleg akkor van értelme, ha a pártok rövid- és hosszútávon is pontosan tudják, hogy azt követően milyen lépéseket tesznek meg.”

Sokak szerint a bojkottnak esetleg akkor lenne értelme, ha ahhoz az összes ellenzéki párt egytől-egyig csatlakozna, ez azonban nem valószínű, tekintettel az SZHP-t bástyaként körülvevő kamu-ellenzéki pártokra. Ha ezek részt vesznek a választásokon, meghiúsul az elképzelés, hogy bojkottal fosztják meg legitimitásától az SZHP-t. Jovo Bakić szociológus egyetért azokkal a meglátásokkal, miszerint a választási bojkott nem lehet sikeres: „Tudom, hogy miért szorgalmazza az ellenzék ennek a lépésnek a megtételét, ám egyetlen sikeres választási bojkottról nem tudok. Az ellenzék csak még jobban marginalizálná saját magát.”

Visszatérve arra, hogy az ellenzék lépéshátrányban lenne a hatalomhoz képest, a bojkottal kacérkodó pártoknak talán érdemes lenne kielemezniük, hogy vajon hogyan sikerült 2012-ben az SZHP-nek megnyernie a választásokat, akkor ugyanis az volt lépéshátrányban – egyebek mellett a média kisajátítása miatt – az akkori hatalomhoz képest.

FELISMERHETETLEN TERMÉK

Az ellenzék részéről tapasztalható mind nagyobb fejetlenség és idegesség valószínűleg azzal magyarázható, hogy a parlamenti munka bojkottja és a választások bojkottjának bejelentése, továbbá a különböző utcai megmozdulások csupán részben nevezhetőek eredményesnek. Ezek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az EU különböző szerveinek Szerbiáról szóló jelentéseiben sok évet követően megjelenjenek a jogállamiság fogalmához kapcsolódó kérdések, ám nem bizonyultak elegendőnek a nyugati országok és vezetők korlátlan támogatásának az elnyeréséhez. Utóbbiak valószínűleg továbbra sem mondtak le Vučićról, akitől a koszovói kérdés tartós rendezését várják.

Amennyire rafinált pszichológiai és marketing gépezet áll Aleksandar Vučić mögött, annyira impotens ebben a tekintetben az ellenzék, amelynek egyik alapvető problémája a felismerhetőség hiánya, anélkül pedig egyetlen terméket sem lehet eladni. Misztifikálhatjuk a politikai pártokat amennyire csak akarjuk, de valójában tömegtermékről van szó, és lévén ilyen, az alapvető cél minél több vásárlónak eladni. Az még hagyján, hogy 2012-t követően a legnagyobb ellenzéki párt, a DP, ki tudja hányszor feloszlott, átcsoportosult, mikro-pártokat szült, most pedig ismét egyesült „gyermekeivel” és átkeresztelkedett, de az elmúlt másfél-két évben több, politikai csoportosulásokat tömörítő szövetség is alakult, majd felbomlott, az átlagember pedig képtelen követni ezeket a folyamatokat. A felismerhetőség hiányában ezek a pártok ugyanúgy a vezérelvűségre építenek, mint például a haladók.

A jó politikus ismeri saját társadalmának sajátosságait, továbbá tudja, hogy mire van szüksége a többségnek és minek a befogadására képes, azaz tudja, hogy mit kinek és hogyan lehet „eladni”. A bizonyos országban sikerre vitt módszer nem biztos, hogy egy másik országban eredményes lehet. „Ha az ellenzéknek fogalma sincsen, hogy mit és hogyan kellene csinálnia, akkor abból nyugodtan levonhatjuk a következtetést, hogy akkor sem tudja majd, hogy mit csináljon, ha egyszer visszakerül a hatalomra, erre pedig, a természet törvényeinek erejénél fogva, egyszer úgyis sor kerül” – állapította meg egyik korábbi írásában Basara.

Mindemellett arról se feledkezzünk meg, hogy az ellenzék továbbra sem szakított a feltételezéssel, miszerint Belgrád jelenti Szerbiát. Tekintettel arra, hogy a független szervezetek felmérése szerint az ország lakosságának legnagyobb hányada az SZHP uralta médiumokból tájékozódik, az ezekből kiszorított pártok kizárólag terepi munkával érhetnék el a polgárok tömegét, utóbbi tevékenységhez viszont pénz kell, ennek költségvetési része pedig csak akkor érkezik, ha az adott párt átlépi a választási küszöböt, utóbbi cél elérésének egyik alapfeltétele pedig a választásokon való részvétel.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége