Van egy szakállas vicc, amely a férfi életszakaszait országok tulajdonságaihoz hasonlítja. Különösen a férfiak legszebb éveinél sikerült remekül a párosítás:
A férfi 15 és 20 éves kora között olyan, mint Kína: potenciálja óriási, jövője beláthatatlan, és senki sem veszi komolyan.
20 és 25 között a férfi a XVIII. századi Franciaország szakasztott mása: forradalmár, lelkes, élvhajhász.
25 és 30 között a férfi olyan, mint Oroszország: hatalmasnak képzeli magát, de még mindig az ital és a nők irányítják.
30 és 35 között a férfi olyan, mint Olaszország: csábító, izgató, derűs és szereti a gyerekeket.
A fenti kis szösszenet a KOMS vagyis a szerbiai fiatalok ernyőszervezetének nemrégiben közzétett kutatásáról jutott eszembe, amelyben a szerbiai fiatalok helyzetét és szükségleteit vizsgálták egy 1238 (51 százalék nő, 49 százalék férfi) fős reprezentatív mintán. A kutatás eredményei viszont egyáltalán nem azt mutatják, hogy a szerbiai fiatalok óriási potenciállal indulnának neki az életnek, hogy aztán lelkes forradalmárként vessék bele magukat környezetük átalakításába, hogy aztán végül derűsen várják a felnőttkort. De nézzük, mit mondanak a számok.
A kutatásban többek között rákérdeztek a fiatalok anyagi helyzetére. A válaszadók közül mindösszesen 10,5 százalékának van a szerbiai átlagkeresetnél magasabb fizetése, 24,5 százalékának alacsonyabb a fizetése, mint a szerbiai átlagkereset, 65 százaléknak pedig egyáltalán nincs keresete. Így nem kell azon csodálkoznunk, hogy arra a kérdésre, hogy hol laknak, a következő arányban oszlottak meg az arányok: a fiatalok csupán 6 százaléka él saját lakásban, 17,4 százalék bérelt lakásban, míg az elsöprő többség (66 százalék) családi házban, vagyis egyszerűen mondva ezek a fiatalok a szüleikkel élnek egy háztartásban. Itt gyorsan felhívnám a figyelmet arra, hogy szinte megegyezik azoknak a százalékaránya, akiknek nincs keresete, és akik családi házban élnek. Megállapíthatjuk, hogy legtöbb esetben a fiatal felnőttek nem valami kényelmi megfontolásból, vagy a „mamahotel” nyújtotta előnyök miatt él szüleivel, hanem pusztán azért, mert nincs pénze nem egy saját ingatlan megvételére, de még egy kis lakás bérlésére sem. Persze megoldási javaslattal tele a padlás. Munkanélküli fiataljainknak leggyakrabban az önelhelyezés mantráját kell hallgatniuk, mint egyetlen megoldást problémájukra, vagyis hogy ne várjanak a munkalehetőségre, hanem fogjanak önálló vállalkozásba. Ezt a csodaszert több kormányunk is ajánlotta már, mint gyógyírt a munkanélküliségre. A fenti számok tükrében felmerül a kérdés: azok a fiatalok, akik nem rendelkeznek jövedelemmel, és a szüleiknél kénytelenek fedelet keresni fejük fölé, vajon hogyan kezdjenek hozzá egy vállalkozáshoz? Hiszen egy cég beindításához kezdőtőkére van szükség. Persze ma már rengeteg bankkölcsön és pályázati lehetőség áll rendelkezésére a kezdő vállalkozók számára, de ebben az esetben is kell, hogy lapuljon a bankszámlánkon egy nagyobb összegű önrész.
Csodálkozunk, ha ilyen kilátások mellett a szerbiai fiatalok nem a XVIII. századi Franciaország tulajdonságaival rendelkeznek, és a forradalmi lelkesedés helyett egyre nagyobb fokú érdektelenséget mutatnak a politika iránt? Magam is tapasztalom tágabb ismerősi körömben, hogy az, aki érdeklődést mutat a közélet iránt, és rendszeresen kíséri a politikai eseményeket, szinte csodabogárszámba megy. Legtöbben már a politika szó hallatán legyintenek, és olyan meglapításokat fogalmaznak meg, mint: „Minden politikus egyforma”, „Mind hazudik”, „Az én szavazatom nem sokat számít”. Ezt a személyes tapasztalatot megerősíti ez a vizsgálat is. A megkérdezetteknek egy 1-től 5-ig terjedő skálán kellett értékelniük saját politikai érdeklődésüket. Itt 3,18-as lett az átlag. Arra a válaszra, hogy kimegy-e szavazni a választásokon, 40 százalék válaszolta azt, hogy rendszeresen szavaz, 27 válaszolt úgy, hogy néha megy el csak szavazni, 32,4 százalék pedig úgy válaszolt, hogy soha nem szavaz. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok többsége nem aktív választópolgár. De mi az oka ennek? Nos a kutatás erre is kereste a választ. A megkérdezettek többsége, 42,2 százalék úgy gondolja, a politikusok mind egyformák, és nem a polgárok érdekekében dolgoznak, de sokan (31,6 százalék) válaszolták azt, hogy jelenleg nincs kire szavazni. Emellett 19,2 százalék mondta azt, hogy minden politikai szereplő csalódást okozott számára. Különösen ez utóbbi adat lepett meg. Ahol a fiatalok ekkora aránya csalódik a teljes politikában, holott választópolgárként alig élt meg három-négy parlamenti ciklust, ott a közélet szereplőinek komolyan el kéne gondolkodniuk.
Persze, mondhatnánk, hogy a fiatalok panaszkodás helyett vállaljanak maguk is aktívabb szerepet a közéletben, hogy javítsanak helyzetükön. De vajon a fiatalok valóban azt látták ebben az országban, hogy beleszólhatnak az ország irányításába? Erre is van egy igen beszédes adat a vizsgálatban. Jelenleg a 250 fős szerb parlamentben mindösszesen négy harminc évnél fiatalabb képviselő foglal helyet, ami a honatyák mindösszesen 1,6 százaléka. 2016-ban ez az arány még rosszabb volt, akkor három fiatal képviselő ült a parlamentben. Ezzel ellentétben például Ausztriában azt láthatták a fiatalok, hogy Sebastian Kurz huszonhét évesen külügyminiszter, harmincegy évesen pedig osztrák kancellár lehetett. Nos, amíg egy olyan népes, és a fent említett gondokkal küzdő társadalmi csoportot, amelynek tagjai kétség kívül az ország jövőjét jelentik, csupán négyen képviselnek a parlamentben, ne várjuk el, hogy a csoport bizalommal tekintsen a politika felé. Így nem csodálkozhatunk, hogy arra a kérdésre, hogy tervezi-e elhagyni az országot, a fiatalok elsöprő többsége (64 százaléka) igennel válaszolt. Ha pedig a fiataljaink ilyen ütemben vándorolnak el, a társadalmunk – hogy a felvezetőben említett viccnél maradjuk –, ahhoz a 60 feletti férfihoz válik hasonlatossá, aki olyan, mint Kelet-Európa: egyfolytában az elmúlt 40 éven gondolkozik, és azon töpreng, vajon hol rontotta el az életét.
