Japán a cseresznyevirágzás, a sushi és a gésák hazája, ahol a tradíciót és a kemény munkát mindennél többre becsülik. Itt az adott szó szent, a közlekedés a jövőbe mutat, a vallás őrzi a szent múltat. A mosolyt bőkezűen mérik, és a figyelmesség már szinte emberfeletti mértékeket ölt. Ez Japán.
Péntek – Osaka
A repülőtéren vonatra szállunk, hogy a szállásunkhoz menjünk. A recepción egy mosolygós japán férfi fogad, aki átnyújtja a törölközőt és egy kis csomagot, majd a lifthez vezet. Minden folyosón van egy közös WC, de a zuhanykabinok, illetve a férfiak számára fenntartott, közös fürdő is lenn van. Figyelmeztet, hogy oda csak férfi léphet be, és csakis meztelenül. Gyanítjuk, hogy egy melegvizes medencéről van szó, így nem használjuk. A szoba másfélszer három méteres, elsőre szinte üresnek tűnik, mégis ha bemegyünk a csomagokkal, leülni sem tudunk. Itt kezdődik a japánok kedvenc időtöltése: az origami. Kivisszük a csomagokat, a sámli méretű asztalkát egy nyílásba állítjuk az ablak alá, és kibontjuk a két matracot, vagyis a tatamikat, majd rádobjuk az ágyneműt. A matracok, egy picit egymásra csúszva, faltól falig betakarják a szobát. A bőröndök a lábnál foglalnak helyet, kicsomagolni, rendezkedni nincsen hely. Egy éjszakára ideális, de mint megtudtuk, van aki csak ilyen szállást engedhet meg magának a magas lakásbérleti díjak miatt, és akár hónapokat, éveket él egy ilyen szobában.
A mellettünk levő mosdóban gombok hada vár, hogy az élmény kedvünkre való legyen: a WC-ülőke melegít, zenél, fertőtlenít, hangokat hallat. A csomagban, amit a recepción kaptunk, minden tisztálkodási eszköz megtalálható, kötelezően külön csomagolva. Még cukorka is lapul a mélyén.
Szombat – Kiotó
Másnap vonattal megyünk a valamikori gésák fővárosába, Kiotóba. Kiotó a modern és az ó Japán kombinációja, és sokkal nagyobb, mint elsőre hittük.
Itt is, mint Japánban mindenhol, pár száz méterenként egy italautomata áll, ami hűtött és forró italokkal is szolgál, a bolti ár alatt. Krizantémteát és kávét vásárolunk 2 dollárért, és a szálláson lerakjuk a csomagokat. A Fushimi Inari a városon kívül, vonattal jó megközelíthető helyen várja a látogatókat. A domboldal, ahol a tízezer cinóbervörös kapu áll, Japán egyik szimbólumává vált. És amíg a turisták csak gyönyörködni, fényképezni szeretnének, a helyiek ma is imádkozni járnak a szentélyekhez. Fehér, hosszú lapokra, fatáblákra írják rá a kívánságaikat, majd felakasztják. A szentélyeknél vásárolható jóslat is, ha számunkra megfelelőt húzunk, akkor eltesszük, de ha rossz szerencsére vonatkozó idézetet találunk, akkor azt felkötjük az egyik madzagra, jelezvén az istenek felé, hogy nem kérünk a ránk váró sorsból. Inari istenség kegyhelye ez, akit rizzsel és a rókákkal kapcsolnak össze, így az összes védőszobor a vörös ravaszdit ábrázolja. A város másik végében áll a Kinkakudzsi, vagyis az Aranypavilon temploma. Amíg a Fushimi Inari ingyenes, e templom kertjébe már belépőt szednek, és az emberek hosszú sorban várják, hogy bejussanak. Az Aranytemplom kertjében csermelyek cikáznak, alkarnyi aranyhalakkal. A templom nyaralóként épült eredetileg a XII. században, később alakították át.
Az estét érdemes Kiotó egyik városrészében, Gionban tölteni, ahol a még ma is élő gésák tanulják művészetüket. A nyugati hiedelemmel ellentétben a gésákat nem prostituáltnak nevelik, maga szó annyit tesz: művész. A fiatal lányokat táncra, zenére, viselkedésre tanítják, és szigorú szabályok szerint kell élniük, majd felnőttként a teaházakban a férfiakat szórakoztatniuk. Ma már igen kevés a valódi gésák száma, sokan csak annak mondják magukat, mert a képzés drága és több évig tart. Tanult gésával fehér ember ritkán találkozik, mivel csak a legbefolyásosabb japán férfiak kiváltsága – és anyagi lehetősége –, hogy egy estére egy tökéletes nő a szórakoztassa. Épp ezért sok turista este Gion utcáit rója, abban reménykedve, hogy az okijából (gésaházból) kisétáló gésát még pont meglátja, mielőtt az autóba száll. Néha tanonc gésát, vagyis maikót is követnek, ahogy a lány az utcán az egyik házból a másikba sétál. Szegények, láthatóan nagyon utálják.
Vasárnap – Tokió
A Japán fővárosnak 23 kerületében mintegy 12 millió ember él. A kerületek sokszor annyira különböznek egymástól, mintha 23 város tenné ki ezt a metropoliszt. Akihabara a digitális világ szerelmeseinek kedvez: épületek hada kínálja a legújabb technikai vívmányokat. Emeletenként mást árulnak, így kedvünkre válogathatunk. Akihabara híres a vasárnapi Super Mario Kart versenyéről is, amikor a videojáték résztvevőinek öltözve gokartokkal köröznek a legnagyobb épületek körül. Sinjoku kerület a gyalogátkelőjéről híres, amikor is a forgalmat feltartóztatva az összes irányba zöldet mutat a lámpa a gyalogosoknak.
Amikor átkelünk a túloldalra, nem egyszerű átvágni az embertömegen. A halpiacon mindenféle tengeri herkentyűket ehetünk, akár nyersen vagy a szemünk előtt grillezve. Az osztriga kiváló. Régen minden hajnalban itt árverezték el a legjobb tonhalakat, amelyek húsa a város sushi éttermeibe kerültek. A tokiói palota, a gyantából élethűen megformázott ételek, a 600 km/h-val járó Shinkanzen vonat, a mennyei cseresznyevirágzás, a szentélyeknél hatalmas hordókban álló szaké, a japán semmihez sem hasonlító, kedves kiszolgálás még mind-mind megérne egy mesét, de ez nem egy könyv, csak egy útleírás. És ha van hely a világon, Japán biztosan megérdemli, hogy megénekeljék.
