A vászon repedezett, porlékony szélei lassan kibuknak a keretből, itt-ott lepattogzott már a festék, helyén kivillan frissen a háttér és egyre jobban az alapozás vöröses színe, „kavargó drapériák, mennyei felhők, melyeket a fénysugarak elárasztanak.” A kék, a bordó és a zöld fölkúszik restaurátorunk arcára. Bal kezében ecset, kialvóban vibrálni kezd, de aztán új erőre kap és fellobban. Keveseknek adatott meg, hogy meglesse a restaurátort munka közben a Szabadkai Városi Múzeum műtermében, keveseknek, hogy leselkedő voyeurként töltsön el egy hosszabb időt dr. Korhecz Papp Zsuzsanna festő-restaurátor művész közelében. Nézni, amikor a tisztító folyadék alól előjön egy képtöredék, amit nem látott száz vagy kétszáz éve senki, nézni, ahogy újra körvonalazódik egy festmény, úgy, ahogyan a festő annak idején megfestette. Korhecz Papp Zsuzsanna szuverén egyéniség. Sem őse, sem hasonmása nincs egész Közép-Európában, mert nem szoktuk meg, hogy egy festő-restaurátor egyszerre vállalja fel a saját szakmáján túl a művészettörténész feladatát, ismert anyagának a bemutatását. Ez a két dolog szét szokott válni. Ezért is izgalmas számunkra utánajárni annak, hogy Zsuzsanna mi mindent tudott a művészettörténet nagy archívumába letétbe helyezni.
Munkádban érvényesül-e a gyerekkor perspektívája?
– A családi történetek, a múlt mindig is nagyon érdekeltek. Sokat meséltettem a csókai nagymamát és Gyula nagybácsimat: az egyik történet szinte magával rántotta a másikat, a bennem fölkeltett várakozással, ámulással. Sajnos a szabadkai nagymamám korán meghalt, de a nagytatának a húgocskája közelében, akit Matyó néninek szólítottunk és kilencven év körül járt, vált érthetővé a távoli múlt is a mából. Szabadon jártam-keltem ódon bútorai között, féltve őrzött fényképeiben felleltem a múlthoz tapadó vonásokat. Úgy éreztem, Matyó közelében tárja fel igazán a maga titkait a mozgó történelem, úgy éreztem, neki köszönhetően a monarchiával fonódok össze, megelevenedtek az első világháború előtti első bálok. Matild halála után megőriztem a bútorait, amikor férjhez mentem ezeket a bútorokat magammal vittem új otthonunkba. Mindig jól rajzoltam, nagyon szerettem rajzolni. Az iskolában legjobban a rajzórákat szerettem, az irodalom és a történelem is nagyon érdekelt, de a matematika, a fizika és a kémia is jól ment. Sokat olvastam. Édesapám mindig azt mondta, bármi lehetett volna belőlem, a szüleim talán orvosnak vagy jogásznak szántak, s amikor úgy határoztam, restaurátor leszek, próbáltak lebeszélni róla. Fiatal korom óta szenvedélyesen gyűjtöttem a régi tárgyakat, horgoltam,varrtam, kötöttem, emlékszem, micsoda hatással voltak rám a jelmezek. Egy Galgóczi Erzsébet-novellának köszönhetően jöttem rá, hogy restaurátor szeretnék lenni.
Hol, kitől tanultad a szakmát?
– Európában az egyik legrégebbi tanszéken, az 1871-ben alapított Magyar Képzőművészeti Egyetem ma már 70 éves restaurátor tanszékének növendékeként kerültem fel Budapestre. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy a Rektori Hivatal ajtaja fölött kőbevésve állt Szabadka neve, mint az 1877-ben emelt Mintarajztanodának és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Műcsarnokának helyet adó épület támogatójának. Olyan kiváló tanárok oktattak mint elsősorban Görbe Katalin professzor asszony, akik e szakma módszerének, ethoszának átadására törekedtek. Nagyon szerettem odajárni, továbbra is vissza-visszatérek, 2010 és 2014 között doktoráltam, ugyanitt. Minden oda kapcsol, a tanárok is, a módszereik is. Ennek köszönhetően alakult ki a restauráláshoz való viszonyom, aminek a lényege, hogy a műalkotások megmentése mellett azok keletkezését, sorsuknak alakulását is kutassam. Ugyanakkor valamennyi műtárgy külön világot nyitott meg számomra. Éppen ezért a mesterségbeli fogások mellett a kétségtelen művészi erő, a formával való bánni tudás, a megnyilvánuló tehetség az, ami elsősőrban vonz, mindaz, amit a művész belevisz a műveibe.
Vajdaságban kevesen foglalkoznak a barokk kori katolikus egyházi művek kutatásával.
– Eleve e korszak kutatása keveseket vonz, de számomra rendkívül izgalmas. Ez egy csodálatos korszak. Ha azt nézzük, hogy ekkor alakult ki az újkori Európa, versenyt akartak futni egymással a természettudományok, óriási fellendülés volt tapasztalható, de mégiscsak összekapcsolódott egymással a hit és a világi élet. Úgy érzem, akkor még együtt volt a föld meg az ég. Teljes volt a világ. Nem volt így széttöredezve. S ez a korabeli műveken is átjön.
Nagy hatással volt rám Szilárdfy Zoltán áldozópap, művészettörténész, aki ikonográfiát tanított az egyetemen. Kitágult előttem a világ. A Szent Teréz-templom főoltárképéről írtam nála a dolgozatom. Restaurátori munkámat a szabadkai ferenceseknél kezdtem a régi barokk főoltárkép restaurálásával. 2000-ben bekapcsolódtunk a magyarországi barokk projektbe, melynek köszönhetően feltérképeztem a vajdasági örökséget. Rádöbbentem, hogy a délvidéki katolikus egyház művészeti örökségével senki sem foglalkozott behatóbban. Egyszerűen nem bírtam ellenállni a lehetőségnek, hogy ne foglaljam össze a felfedezéseimet, s először a Bácsország folyóiratban publikáltam. Az elmúlt évtizedekben a restaurálási munkákkal párhuzamosan újabb és újabb elfeledett barokk festővel „találkoztam”. Fáradhatatlanul kutattam tovább. Kérdezni, utánanézni a miérteknek – önkéntes kaland. Érdekelt, ki festette az alkotást, honnan jutott ide, mi volt az előtörténete, mi volt a funkciója, voltak-e a művésznek társai stb. Akikkel eddig foglalkoztam, az a budai Stettner Sebestyén, a cseh vándorfestő, Mathias Hanisch és Falkoner Ferenc, szintén budai festő és az eszékiből pécsivé lett Senser Pál. Ezek olyan nevek, amelyeket a szakirodalom megemlít ugyan, de valós műveket nem kötött hozzájuk. A barokk örökséget nem sokra becsülték egészen az 1920–1930-as évekig, amikor fellendült a barokk kutatása Európában és Magyarországon, de addigra mi már kikerültünk a magyar szakemberek látóköréből. Stettnerről tudták, hogy mikor érkezett, mikor telepedett le, mikor házasodott, hol lakott, de festményt nem tudtak hozzá kapcsolni. Szerencsére pont Szabadkán jegyezték be a ferencesek Háztörténetükbe, hogy tőle rendelték meg 1740-ben a főoltáruk aranyozását és képeit, melyek közül négyet ma is őriznek. Ez lett az egész életmű kulcsa. Mára már 14 művét azonosítottam, ezek közül egy sincs aláírva, a stíluskritika és a festészettechnika kutatásának eredményeivel születtek meg az attribuciók.
A képek nagyon leleplezőek tudnak lenni.
– Többnyire egyházművészeti alkotások maradtak fenn ebből a korból, ugyan portrékat is festettek ezek a mesterek, de azok az idők folyamán elkallódtak. Sok képre rossz állapotban találok rá, félredobva oratóriumi folyosókon, de már előre látom, hogy milyenek lesznek. Átvizsgálom a festmények apró részleteit, még azokat is, melyek szabad szemmel nem láthatók. A pesti egyetemen felvérteztek bennünket arra is, hogy önállóan vizsgálódjunk. Megtanítottak kérdezni, s a kérdéseket megválaszolni is. Természetesen bizonyos határok között. Mindenkinek, aki ott végzett, szabad bejárása van ebbe a restaurátor-laboratóriumba.
BESZÉDES RÉSZLETEK
Ami téged megérint, az a stílus vagy inkább az összhang?
– Elsősorban a látvány, a stílus, a részletek a beszédesek, milyen arcokat, milyen fizimiskákat fest meg a művész, milyen kezek, drapériák, típusok lelhetők fel a festményein. Amikor a képhez fizikailag is hozzáférhetek, mintát tudok venni belőle, s azokat megvizsgálva alá tudom támasztani eddigi sejtéseimet. Mindig szükséges egy biztos pont. Vagy egy aláírás, ami nagyon ritka, vagy egy archív levéltári bejegyzés, amihez szép lassan hozzá tudok kötni újabb és újabb műveket. Minél több művet sikerül beazonosítanom, annál inkább rá tudok ismerni arra az egy szerzőre. A restaurálási folyamat szövi ezeket a kincseket valódi történetté.
Sokáig magam sem tudtam hová tenni azt, amit csinálok, de aztán megismertem Manfred Koller bécsi professzort és életművét, aki restaurátor, művészettörténész és régész egy személyben, s bizonyossá vált bennem, hogy jó úton haladok.
n Izgalmas megválaszolni, hogyan festettek akkoriban.
– A műhelyek munkájában az egész család részt vett, ha akadt is egy-két segéd, nem biztos, hogy rátermett volt. Megvették a takácstól a vásznat, összevarrogatták, az asztalostól beszerezték a vakkeretet, arra saját kezűleg feszítették fel, a családtagok enyvezték be, hordták föl rá az alapot, amit maguk kevertek. Nem fehér színű felületre dolgoztak, általában vörös, sárga vagy barnás tónusú alapra. Ők csináltak szinte mindent: törték a pigmentet, mosták, ülepítették az összetevőket. Sokszor örökölték is a műhelyt, mely ugyanúgy működött, mint bármelyik céhes műhely, mint az asztalosok, takácsok, csizmadiák. Budán vagy akár Zomborban meg kellett váltani a polgárjogot, és ehhez lehetett kapcsolni a tevékenységet. A művészet technikatörténete egy új interdiszciplináris tudományág (művészettörténet, természettudományos és restaurátori vizsgálatok), mely azt kutatja, hogy milyen anyagokból és hogyan jött létre egy-egy műalkotás. Általában a nagy mesterek (Rembrandt, Rubens, Leonardo, Rafaello stb.) technikáját helyezik górcső alá, a mi feladatunk a hazai mestereket kutatni.
Galavics Géza művészettörténészt idézném, a magyar barokk művészettörténeti kutatás egyik élő nagy alakját, aki azt mondta rólad: „Zsuzsának nagyon jó szeme van, és csalhatatlan érzékkel külön tudta választani a mestereket, akik lassan nevet kaptak, és összeállt egy olyan tabló, amelyikből összképet lehetett rajzolni, és a szálak Budához vezettek. Kereste ezeknek a szálaknak az eredőjét, kiderült – sose gondoltuk volna –, hogy a 18. századi budai festészetnek a problémáit éppen Szabadkáról fogják megoldani. A kutatónak nagy örömöt hoz, ha egy szálra rátalál, és végig tud rajta menni. Ezek olyan szépen kezdtek kirajzolódni Zsuzsa munkássága során, úgy gondolta, kötetetekké kellene formálni. Ez egy új és fontos lépés, mert meg kell teremteni egy olyan művészettörténeti egységet, amelyikben nem elég csupán egy kép restaurálásáról beszámolni, hanem fel kell tudni vázolni egy életpályát. Ki volt az, hol tanult, kik voltak a mesterei, kik voltak a segédei, milyen családból származott. Ez művészettörténeti metodika.”
– Hozzátenném, egy-egy mestert úgy tudok bemutatni, hogy a szerző köré megálmodok egy kiállítást. Sosem hátrálok meg, pl. majdnem hét év telt el, mire sikerült megoldást találni a rossz állapotban levő Falkoner Ferenc-alkotások felújítására. Érdekességnek számít, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem restaurátor tanszékével közösen, a negyedéves hallgatók restauráltak egy-egy festményt Görbe Katalin tanárnő vezetésével, majd ugyanezek a lányok frissdiplomásként felvállalták a többi bajai ferences portré restaurálását a minimális pályázati támogatásért. Így rám „csak” a tucatnyi oltárkép restaurálása maradt, melyeket a múzeum ajándékaként sikerült megújítani. A 18. századi barokk egyházi festő 20 alkotását mutattuk be ezen a vándorkiállításon. De így volt ez a korábbi Stettner- és Hanisch-kiállítások esetében is. Időközben ráakadtam a magyarországi barokk festészet másik emlékcsoportjára, a bécsi nagymesterek e tájra jutott alkotásaira. Ezek olyan festmények, melyek a II. József által feloszlatott szerzetesrendek egykori templomaiba készültek, majd az abolíciónak „köszönhetően” raktárakba kerültek. Az újonnan épített templomokba lehetett nagyon jutányosan megvásárolni ezeket a remekműveket. Bécsben, később Budán vásároltak a csókai Marczibányiak, meg az écskai Lázárok első kis templomukba, amit sárból meg vályogból építettek fel. Ez a 2015-ben megrendezett kiállítás a sokak által jól ismert, sokszor és alaposan kikutatott nagy nevek, többek között Paul Troger, Maulbertsch, Hubert Maurer, Peter Strudel, valamint néhány ismeretlen mester délvidéki alkotásait mutatta be. Most kezdem előkészíteni Schervitz Mátyás budai festő oltárképeit a halálának 250. évfordulója alkalmából 2021-re tervezett kiállításra. Sikerült a pontos anyakönyvi adatait beazonosítanom, s az is bebizonyosodott, hogy ő az első horvát kontinentális festő.j
A DÉLVIDÉK, MINT KINCSESTÁR
A lényege ennek a munkának, hogy nem válhat megpihenéssé a részlegesben, a töredékben, az egészért kell megküzdeni.
– Itt, a múzeumban fizikai segítségen kívül fotós áll a rendelkezésemre, aki a restaurálás folyamatát is dokumentálja, meg nagyszerű reprodukciókat készít a könyvek illusztrálásához – korábban Hevér Miklós†, jelenleg Kolović Svetlana. A kutatásban, a különböző intézményekben dolgozó kollégáktól is sok segítséget kapok. Jávor Anna, a Magyar Nemzeti Galéria ny. gyűjteményi igazgatója – szintén „barokkos” – a kezdetőktől mögöttem áll szakmailag. Igazából, ha nem egy ilyen modern világban élnénk, sosem tudnék ilyesmit kutatni. A családom miatt nem szánnám rá magam, hogy Budapesten vagy akár más vidéki levéltárban Háztörténeteket vagy számadáskönyveket lapozgassak. Nagy-nagy szerencsémre elküldik elektronikusan, hálás is vagyok érte Fáy Zoltánnak, a Magyar Ferences Levéltár vezetőjének. A többit teljesen egyedül csinálom, nem esik nehezemre pályázatot írni, engedélyeket kérni, vámpapírokat intézni, sőt szállítani sem. Midezzel együtt jár egy nemzetközi vándorkiállítás. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat és nyilvános workshopokat szervezünk a kollégáimmal, és még sorolhatnám. Igazából nekem a kutatás a szenvedélyem, nem tudok neki ellenállni. Ugyanakkor hiába kutat az ember s fedez fel új dolgokat, ha nem tudja közzétenni, ha nem tudja másokkal megosztani. A Szabadkai Városi Múzeum az utóbbi időben egyfajta nemzetközi műemlékvédelmi intézetként működik. A tárgyak többsége a terepen van, szerbiai, magyarországi vagy horvátországi területen, az a fontos, hogy összegyűjtsem, rendbe tegyem és közszemlére kerüljön. Beigazolódott, hogy a Délvidék, amellyel eddig ilyen szempontból nem sokat foglalkoztak, egy kincsestárnak bizonyult.
(Tevékenységemet a múzeum Magyar Galériájához kapcsolom, ami az 1830–1930-ig tartó időszakot öleli fel. Én az ezt megelőző korszakot kutatom. Duranci Béla azért datálta így e periódust, mert a korábbi időszak akkor, az 1970-es években nem volt kikutatva. A dokumentálást már hetven évvel ezelőtt el kellett volna végezni, akkor nem veszett volna annyi dolog kárba. A II. világháború után, amikor a németeket kitelepítették, a templomok gazdátlanná váltak, annyi mindent elloptak, tönkretettek, igazából nem is tudjuk, hogy mi mindent. E munkával talán sikerül a tulajdonosokban is tudatosítani, hogy milyen értékeket őriznek, és mennyire kell vigyázni rájuk.)
A modern múzeológiának egy új fordulata, új eszköze, minél közelebb vinni a közönséghez a restaurálásnak a művészetét.
– Igen, ne elbújtatva történjen, hanem akár üvegfalon keresztül meg lehessen tekinteni, mint a bécsi Kunsthistorisches Museumban. Nemrég Olaszországban jártunk, ott is a templomokban a turistaközönség előtt újítottak fel egy oltárképet. A látogató követheti, hogy hogyan bontakozik ki a restaurátor tisztító vattapamacsa alól az eredeti felület, a kép tisztításakor világosság támad, ablak nyílik. Én is ugyanezt tettem a Szabadkai Városi Múzeumban, eddigi kiállításaimon, s a Falkoner-tárlaton is restauráltam élőben, idő- és helyszűke miatt is, ugyanis mire kézhez kaptam a hiányzó festményt, már állt a tárlat. Baján bevontuk a közönséget, 10-20 embert, a restaurálás első lépéseibe. Erről a bajai televízió felvételt is készített.
Ezúttal is a kiállított oltárképek mögött álló rengeteg munkát akartuk fázisokra lebontva bemutatni a szélesebb közönségnek interaktív berendezések és a restaurálásokról szóló pannók segítségével. A Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága 25 éves jubileuma alkalmából „25 év 25 legjobb projektje” közé választotta a Falkoner-kiállítást tavaly.
Téged a keresés-kutatás varázsa, a messzire nézés izgat?
– Nem véletlenszerűen kerülnek elém a képek, én járok utánuk, nagyon sok energiát fektetek abba, hogy a terepet rójam, és újabb és újabb számomra és a szakma számára is ismeretlen műveket azonosítsak be. Általában akkor bukkanok rájuk, ha utazunk valahová vagy kirándulunk a gyerekekkel. Ilyenkor az első dolgom, hogy körülnézzek a helyi templomban, kápolnában. Budapesten az Országos Katolikus Gyűjteményi Központban is volt szerencsém kutatni, ahol különböző püspökségek területének fotóanyaga van rendszerezve, újabb Falkonert és Schervitzet is találtam, olyan helyeken, ahova valószínűleg soha nem jutnék el személyesen. Örömteliek ezek a felfedezések. Olyan, mintha az ember nyomozna valami után, itt egy kis „bűnjel”, amott egy másik szál tekeredik az ujjára, és a végén szépen összeáll a dolog.
Annál nagyobb szakmai öröm nincs is, mint amikor a helyszínen, beszakadva, besötétedve, széthulló állapotban valami előbukkan a homályból, s sikerül ráismernem. Kihívás megtalálni az útját-módját, hogy meg is „szerezzem”. Azzal, hogy restaurálom, egy kicsit magamévá is teszem, s a felújításnak köszönhetően megmenekítem az enyészettől. Nem adok én hozzá semmit sem, az a célom, hogy történelmi hitelességét, minden eredeti értékét megőrizzem. A restaurátornak mindig láthatatlannak kell maradnia, a műremekeken nem szabad észrevenni a keze nyomát. Ráadásul, ha a megszerzett hozományt egy elfeledett és nagyszerű mesterhez is lehet kötni, szinte kinőnek a szárnyaim. Mert nagyon szép dolgokat hoztak létre ezek a barokk mesterek, pedig kis mestereknek számítottak. Nem sokan tudnának ma sem így festeni, én sem. Olyan hagyomány, tudás és kvalitás van az alkotásaikban, amit mindig megcsodálok. Öröm mindezt napvilágra hozni, majd folyóiratokban, monográfiákban közreadni, kiállításokon szerepeltetni. Így védetté válik a műtárgy, nem bír elkallódni, megmarad a jövőnek. Általában az marad meg, amit leteszünk az asztalra: dokumentáljuk. Ma már felkerül a világhálóra is.
MEDGYÁNSZKY TÁJKÉPEI
Van kedvenc festőd?
– A „barokk mestereim” közül talán Schervitzet szeretem a legjobban, ő volt a legtehetségesebb közöttük, ahogy az epitáfiumán áll: „akit a sors kiemelt”. Hogy hol tanulhatott, ezt még nem tudtam kideríteni, mert nem volt a Bécsi Akadémia diákja, nem tudni, ki mellett sajátította el a tudását. Egyébként az ismertek közül Medgyánszkyt szeretem a legjobban, nincs gyönyörűbb repülés annál, mint amikor már szinte egy metafizikus térbe csapnak át tájképei. Nagyon közel áll hozzám az impresszionizmus, a plein air, azaz a szabadban való festés, meg a századfordulós nagybányai festészet. Örül a szem, amikor pásztázhatja ezeket a képeket.
2018-ban Szerbia legjobb muzeológusa díjjal tüntettek ki, és feltételezem, ettől új lendületet kap a munkásságod.
– Az ICOM szerbiai szervezete tüntetett ki e díjjal. Nagyon megörültem a diplomának. Ha én nem ilyen határon túli restaurátor volnék, akkor valószínű nem foglalkoznék ezekkel a dolgokkal, nem íródtak volna meg ezek a könyvek, nem születtek volna meg ezek a kiállítások. Mögöttem áll a Szabadkai Városi Múzeum, ami lehetőséget nyújt arra, hogy pályázzak a könyvekre is, a kiállításokra is, és nagyon sok munkával, de örömmel megvalósítsam a terveim. Az egyházzal is jó a kapcsolatom, pl. a bécsi barokk kötet bevezetőjét nem más írta, mint Német László nagybecskereki püspök: „Nincsenek annyira rossz döntések ezen a világon, amelyek bizonyos értelemben lehetővé ne tegyék a jó megvalósulását.” Pénzes püspök úr is támogatja munkámat, a ferencesekkel diplomázásom óta együttműködöm. Templomba járó hívő katolikus vagyok, a mi keresztény világunk örökségét próbálom átmenteni a túloldalra. Hogy mi lesz 50 év múlva, amikor valószínűleg még hívők se lesznek, nem tudom. Hagyomány, hogy harcoljunk azok ellen az állapotok ellen, amelyek az embert erkölcsileg megnyomorítják. Nagyon rossz felé mutató tendenciák születnek, ami rossz légkört szül és tart fenn. Mindez arra int, hogy nem a pozitív értékek irányába orientálódik a világ.
Mit tartasz művészi fejlődésed szempontjából jelentősnek?
– A Jóisten engem mindig a tenyerén hordozott. Ha nem születek ide, erre a helyre, ebbe a családba, soha nem készültek volna el azok a dolgaim, amelyek belső életteremet alkotják, amikre ma büszke vagyok. Lassan megvalósulni látszik feltáró-, védő- és kutatómunkám eredménye. És nyilvánvalóak azok a kapcsok, amelyek összekötik őket: a festők nyomába eredek, akiknek a művét restaurálom, s az így megszerzett ismeretek kiállítások, valamint könyvek, monográfiák formájában nyerik el végleges formájukat. Hálás vagyok, hogy elég tehetséget, egészséget kaptam hozzá, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek, amiben örömömet lelem. S emellett öt okos, tehetséges, szép és jó gyermekből próbálunk embert faragni férjemmel, Papp Árpád néprajzkutatóval, ami még nagyobb vállalkozás. Sajnálom, hogy drága szüleim nem érhették meg ezt az elismerést.
