Vakler Anna (Szabó Nóra felvétele)
Ma a Kárpát-medence minden részében énekelnek, táncolnak, muzsikálnak, és a fiataloknak is megvan az a fajta természetes igényük, hogy aktív részesei legyenek egy olyan közegnek, ami a népművészet különböző ágaiban élményt nyújt számukra. Ki tudják fejezni kötődésüket családjukhoz, felmenőikhez, barátaikhoz, eleve saját magyarságukhoz a népi, hagyományőrző műfajok révén. Képesek a dallamokban lévő finomságot, érzelmeket megmutatni, hitelesen átadni, ami a jövőre nézve is nagyon biztató.
Vakler Anna népdalénekessel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének népiének-tanárával a vajdasági népművészetről, népi oktatásról és magáról a népzenekutatásról beszélgettünk. Különleges régióként emelte ki Vajdaságot mint népzenekutatási színteret, hiszen nincs számára még egy olyan terület, amely az elmúlt években ennyire rendszerezetten, publikáltan jelen lett volna, így minden kétséget kizárva van miből meríteni, aminek összmagyar értelemben is identitáserősítő hatása van.
• Ön szerint van kellő nyitottság a fiatalokban, hogy továbbvigyék a népdaléneklést, és van kellő igény arra, hogy mindez a hétköznapjaik részévé váljon?
– Annyira erős diverzitása van ma a kultúráknak, annyiféle lehetősége, ami nagyon szerencsés és kellő nyitottságot vonhat maga után. Ez azért 100 évvel ezelőtt nem így volt. Lássuk be, a különböző műfajoknak az elérhetőségét a klasszikus zenétől kezdve a jazzig soha nem látott könnyűség övezi, emellett az archív felvételeknek és gyűjtéseknek köszönhetően a népzene is ilyen. Sokkal több műfaj áll rendelkezésre mint kifejezési eszköz, így a fiatalok lehetőségeit is könnyebben kinyitja. Érdeklődés és nyitottság mindenképpen van, de ezek mellett két dolgot látok, ami fontos. Az egyik az az, hogy már kiskorában megkapja azt a lehetőséget a gyerek, hogy megismerje a népzenét, hiszen anyanyelven minőségi zenét kapni felbecsülhetetlen a személyiségfejlődés szempontjából. Minél hamarabb megismerik, megszeretik a népművészet ágait, annál hamarabb megélik a művészet örömeit, számos olyan élményben lehet részük, ami később felépíti személyiségüket.
• Mi a másik fontos pillére annak, hogy jól működő, értékes népzenei kultúrája legyen valakinek?
– A magyar népzenében alapformákat, alapmotívumokat, alapzenei gondolatokat, alapritmusokat és eleve alaplüktetéseket kap az ember. Olyan tanárokat kell képezni, akik hozzáértően, szeretettel és érdeklődéssel viszonyulnak a gyerekekhez, szóval a másik kulcs a jó pedagógus.
Maradjunk a népdaloknál! Kötelezővé lehet tenni egy tanárnak, hogy szeresse a népdalokat? Nem, de azt, hogy mélyen, legalább intellektuális érdeklődéssel, értően viszonyuljon hozzá, azt igen. Emellett fontos az is, hogy a szülői hozzáállás is jó legyen. Egy példa: Magyarországról indult a Ringató program, ami mára ezerféle módon működik az egész magyar nyelvterületen. Itt kisgyermekes édesanyák, nagyszülők, édesapák ülnek össze és megtanulnak a gyerekükkel magyar zenei anyanyelven kommunikálni, játszani, létezni és örülni. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. Egyébként ezt Kodály is megmondta az utolsó riportjainak egyikében Amerikában: a gyermekek zenei nevelését már születésük előtt el kell kezdeni. Majd ezt módosította, és azt mondta, hogy nem, ezt már az anya születése előtt meg kell kezdeni. Ezzel azt akarta mondani, hogy olyan anyákat kell nevelni, akiknek a zenei nevelés zsigerből fontos, illetve annak kell lennie. Szerencsére sok anyuka eljár Ringató összejövetelre, ami szintén azt mutatja, hogy ez a fajta igény megvan, szinte erősebben, mint a művészeti iskolákban, vagy mint egyéb művelődési közösségben. Járnak, mert élményük fűződik hozzá. Bármit úgy lehet megszeretni, ha élmény fűződik hozzá, ha az anya megéli a népzenét és a népi játékokat a gyermekével. Az iskolarendszerben is ezt a fajta élményszerűséget kell elérni, de ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha hiteles emberek, hiteles pedagógusok oktatnak.
Nem hiába kapott pl. vezetői, tanári különdíjat a Durindón Kisimre Szerda Anna, mert az aznap fellépett hat énekcsoportjának mindegyikére jellemző volt egyfajta összetettség, amiből látszott, hogy az élmény van a középpontban. Látszott, hogy meg tudták élni az éneklés során azt a fajta izgalmat, azt a feszülést, azt az örömet és egyben feladatot, amit nyújtania kell egy produkciónak. Ezeken mind dolgozni kell, ezekért mind meg kell küzdeni és az állandó megújulásról is gondoskodni kell. Rá jellemző, hogy élményszerűen elő tudja adni a dalokat, amiket kiválaszt, jól át tudja adni, eközben élményt tud adni csoportjának. Emellett ott van a nagyon komoly elvárás is, így megtelik az egész munka értékkel, hiszen megküzdöttek érte.
• Ha már szóba került a Durindó, hogyan látja, mit jelent kisebbségi szempontból?
– Én nem kisebbségi kultúrában élek, legalábbis nem etnikai kisebbségi kultúrában. De azt gondolom, hogy az, aki ma egy ilyen anyanyelvközpontú, illetve anyanyelv-kiindulópontú kultúrában hisz, az kisebbségben van, mert nagyon erőteljes a multikulturális álláspont, manapság az van a középpontban. Ez nem feltétlenül negatív folyamat, mert nagyon sok értéket hordoz magában, de akkor is jelen van.
Mi az, ami miatt különös jelentősége van egy ilyen rendezvénynek? Az, hogy nagyon erős az interakció, a párbeszéd. Még a legnagyobb tehetségű, az elefántcsonttoronyban élő művész vagy tudós is arra vágyik, hogy interakcióba kerüljön a közönségével vagy a szakmai közösségével. Itt, Vajdaságban, ahol az anyanyelvűségnek kulturális, szöveg- és zenei értelemben is van pluszjelentése, plusz összekötő ereje, plusz továbbvivő ereje, ott a Durindó és a Gyöngyösbokréta mindennek egy szimbolikus, vándorló színtere.
Kisebbségi szempontból a Kárpát-medence magyarlakta területein szinte mindenhol megélik azt a szituációt, hogy a népi kultúrával, a népművészettel kapcsolatos rendezvények, tevékenységek esetleg kisebbséget képeznek, sokan élik meg zárványként, tehát a nagy többségtől elszigetelődve, saját kultúrájukat. Mások meg, akik nincsenek benne, azok furcsának, életszerűtlennek érzik, nem a 21. századba valónak. Én azt élem meg, hogy tömegek táncolnak, énekelnek a Kárpát-medencében. Sokan vannak, mégis azt élik meg többen, hogy nincsenek elegen. Ez amolyan kettős érzés.
Én most, 2019-ben Horgoson, egy magas színvonalon megújult művelődési házban nagyon intenzív élményként éltem meg. Volt interakció, kommunikáció, érzelmek, gondolatok cseréltek gazdát, mozdulatokat értelmezünk. Tulajdonképpen ez az egész egy művészi nyelv, ami ha elkezd működni két ember vagy az adott személy, csoport és a közönség között, akkor nincs értelme arról beszélni, hogy ez múlt vagy avítt zárvány lenne, hiszen él és pezseg, van aktualitása. Ha például valaki elénekel egy népdalt a szerelemről, az nem lehet avítt, mindennapos téma, minden erről szól, persze, hogy aktuális. Ezerféleképpen lehet a szerelemről is beszélni, de az, hogy az anyanyelvünkön, gyönyörű képekben tudjuk mindezt kifejezni, az fantasztikus és korszerű dolog.
• Fontossága mellett miért látja szerencsésnek a népzenei oktatást?
– Nagyon egyszerű, könnyen átlátható eszköztára van, könnyen tanulható, csak értő módon kell hozzányúlni és tanítani. Ez persze nagy feladat. Az például egy óriási dolog, hogy a Gyöngyösbokréta és a Durindó eseményeit folyamatosan rögzítik és archiválják is, van módszertani lehetőség, a zsűri utólag is értékel, véleményez, ezek mind segítenek, ami a vajdasági közösség népzenei értékét jelentősen növelni tudja. Utólag visszanézik az egyes régiókban a fesztivál felvételeit hozzáértő, szakmai segítséggel, értékelik, így lehetőség nyílik arra, hogy egymástól tanuljanak. Ehhez azért kell olyan politikai környezet, nagyon jó, karizmatikus és kitartó kulturális vezetőség, megfelelő múzeumi hálózat, művelődési hálózat, jó pedagógusok és anyagi támogatás is, ami erősít ezen az egészen. Szerencsére a zene felé fordulás is nagyon erős manapság, identitáserősítő szereppel bír. Gondoljunk csak bele abba, milyen megélni azt, hogy egy dal, amit éneklek, az én falumból van, esetleg azt is tudni, kitől lett gyűjtve! Felismerni az embernek egy felvételen a saját szomszédját, nagyapját, dédnagyapját, az egy erős érzelmi időhíd, amin keresztül megtanulja becsülni az ember azt, ami a sajátja.
