Apáról fiúra száll a tudás

Kodoba Florin, eredeti nevén Martin Codoba „Florin” a Magyarpalatkai Banda prímása. A banda a táncházmozgalom egyik legismertebb és legkedveltebb adatközlő vonószenekara, amelyik egyaránt játszik magyar, román és cigány népzenét. A muzsikusok szinte mindannyian rokonságban állnak egymással, és tudásukat hagyományosan továbbadják a generációk között. A magyarpalatkai zenészek az erdélyi hangszeres népzene utolsó képviselői közé tartoznak. Saját környezetükben, a Mezőségen az 1989-es romániai rendszerváltás után lényegében megszűnt a hagyományos zene iránti igény, ennek következtében az apáról fiúra öröklődő zenei utánpótlás is. Ezzel szemben a palatkai cigányzenészek ifjabb generációja szépen átvette ezt a zenei kincset, és együtt muzsikálnak szüleikkel, nagybátyáikkal.

Mivel állandó vendégei lettek a magyarországi népzenei rendezvényeknek, ma már bárki élőben hallhatja őket, táncolhat zenéjükre, és megcsodálhatja egyedi játékstílusukat.

Május derekán Zentán a Mojo Clubban megtartott palatkai évadzáró táncházban Kodoba Florin, Radák Rémusz és Boldi János, a Magyarpalatkai Banda tagjai voltak a vendégmuzsikusok, és a vajdasági zenészekkel kiegészítve olyan fergeteges hangulatot teremtettek, hogy hétköznap ellenére hajnali egy óráig tartott a mulatság.

A táncház után másnap reggel a helybéli Anna Panzióban kerestem fel őket, és egy kora reggeli kávé mellett beszélgettünk. Sietniük kellett Magyarországra, hiszen délután már Nyíregyházán muzsikáltak. Kodoba Florin és Boldi János elég jól beszélnek magyarul, Radák Rémusz azonban nem értette a nyelvünket, ő románul beszél.

• Kitől tanultál muzsikálni, és hogy nézett ez ki nálatok Magyarpalatkán? – kérdezem Florint, a Magyarpalatkai Banda prímását.

– Apámtól, Kodoba Martintól tanultam mindent. 6-7 éves voltam, amikor megtanított hegedülni. Otthon is gyakoroltunk, meg akkoriban sok keresztelő, lakodalom, különféle mulatság volt a környékünkön, ahová apám eljárt muzsikálni, én is mindig vele mentem, és úgy tanultam meg. Van egy húgom, egy nővérem és két féltestvérem, de ők nem tanulták meg. A Kodoba dinasztia tagja vagyok, apámék kilencen voltak testvérek, neki az apja meg a nagyapja is muzsikált, és a testvérek közül hatan muzsikáltak. Táncolok is, azt is apámtól tanultam.

• Magyarpalatkán mennyire jellemző a hagyománynak a megtartása?

– Ott Palatkán lassan már nincs kinek muzsikálni. Én 1989-ben elköltöztem onnan, és Kolozsváron telepedtem meg, ami negyven kilométerre van Palatkától.

• Boldi Jánost, a banda nagybőgősét kérdezem: ők maradtak-e a faluban?

– Nem, mindenki elment dolgozni, mert a faluban már nem lehetett megélni. Mi jórészt a zenélésből tartottuk fenn magunkat, de arra ott már nem volt elég igény, így Kolozsvárra mentünk már iskolába is. A falut azért nem hagytuk, mindig visszajártunk keresztelőkre, esküvőkre, mentünk a bandával zenélni, de ott csak 800 fő él, cigányok, románok, magyarok együtt. Rémusz egyébként Palatkán maradt, ő Florin apja testvérének a házában lakik, és ott is dolgozik, zenélni is jár, ha kell.

• Magyarpalatkán több család is muzsikált!

– Igen, régebben többen, ma már kevesebben. Van rajtunk kívül még egy család, a Mácsingók, ők is fiatalok. Amikor mi gyerekek voltunk – vette át a szót Boldi János –, és élt Florin édesapja, és zenélt, meg a testvére is zenélt, meg az én nagyapám is, akkor sokkal több muzsikus volt Palatkán, öt-hat banda is, volt az öreg náci, a Zsiga, a nagytatám, Florin édesapja, a Mácsingó meg a Radák család, Rémusz családja, és ők sokáig ott is éltek, egészen a forradalomig. Aztán a faluból legtöbben Dévára mentek ki dolgozni.

• Florin, te kimondottan a muzsikálásból élsz?

– Én tanítok is a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány által Kolozsváron működtetett népzeneiskolában, és ezen belül most februárban Rémusszal ketten Palatkán is elkezdtünk tanítani. Palatkán 21 diákom van, Rémusznak meg 11, van fiatalabb csoportunk is 8–10 éves gyerekekből, meg vannak nagyobbak is. A környékben mindenfelé muzsikálunk, Visán, Magyarszováton, Vajdakamaráson, Mezőkeszün, Kolozsváron, Mocson, a román falvakban is, és a legtöbbet Magyarországon. Táncházban Pesten, fesztiválokon, turnéztunk külföldön is, én voltam Ausztráliában is, Amerikában is. Tényleg sokat utazunk, sok táborba hívnak bennünket. Válaszúton muzsikálunk, júliusban Visán.

– Én dolgoztam is – vette át a szót Boldi János –, Florin apja is így csinálta, dolgozott és muzsikált, így szoktuk meg, mindenkinek kellett még egy mesterség a zenélés mellett, a család nem engedte, hogy csak zenéljünk. Azt mondták, a zene mellett iskolába kell járni, tanulni kell valamit.

• Csak magyarpalatkait húztok?

– Igen – mondja Florin. – Megtanultunk mást is, és táncházakban játszunk is, de a mi hagyományunk a palatkai, azt muzsikáljuk. Eredeti népzenét játszunk, mást nem is, csak ha román lakodalomba hívnak bennünket.

• A tudás a családotokban apáról fiúra száll. Florin, van-e kinek továbbadnod a tudásod?

– Van két fiam, a nagyobbik tizenkét éves, a kisebbik kilenc. Az idősebb Kodoba Martin Florin, a fiatalabb Kodoba Ignác Máriusz. A nagyobbik már jár velünk muzsikálni, főleg vakáció idején. Volt velünk már Magyarországon is, szilveszterkor is jön velünk, és tényleg ügyes. Nagyon jó érzés átadni neki a tudásom, főleg, hogy én is az apámtól tanultam meg ezt a hagyományt. Nálunk ilyen a dinasztia, mi egymásnak adjuk át a tudást. A nagyobbik fiam Kolozsváron két évet járt klasszikus zeneiskolába, azt abbahagyta, és most ő is a népzenei iskolába jár, szóval továbbviszi a hagyományunkat.