Azt vallja magáról, hogy előre menekül. Mindig elkezd egy új életet, már nem is tudja, hanyadszor. A folyton újjászülető költő, performer, színésznő, immár a Lennon Ono Grant for Peace békedíjas Ladik Katalin vall alkotási folyamatról és a művészet női megközelítéséről.
Az egyik interjújában arról mesélt, hogy nagyon megragadta önt B. Szabó György egyik gondolata, a befejezés művészete. Ennek a másik végpontja a szülés művészete, és ezen belül arra lennék kíváncsi, hogy Ladik Katalinnál tud-e a vers és a performansz együtt születni, vagy az egyik megelőzi a másikat?
– Ez attól függ. Még ha nem is használok szöveget a performanszhoz, a tartalmi mondanivaló költői. A multikulturális környezet, amelyben születtem és élek, rászoktatott arra, hogy archetípusokban gondolkozzam a performanszokban, tehát ne legyen nyelvi kötődés. Az írott vers – ami csak olvasásra való, úgy kezdtem – vezetett rá arra, hogy ezt le kéne fordítani, de világnyelvre sose lesz lefordítva. Alapvetően magyarul gondolkodom, de a szabadvers, a hangköltészet, a vizuális költészet, vagyis a művészet határtalan szabadságot nyújt. Mégis fékeznem kell magam, fókuszálni a költői mondanivalót, hogy céltudatosan, mint egy lézersugarat vagy egy erős vízsugarat, ráirányítsak egy adott dologra, hogy mindenki megértse. Legyen az fájdalom, egy sikoly vagy szomorúság. Saját magamban és a nagy-nagy szabadságban rendet kell teremteni, hogy eljusson a nézőhöz, és ne káoszt, hanem rituálét lásson. Így lesz az egésznek dramaturgiája, és az a cél, hogy az emberekben nyíljon ki a szabadság. Nagyon egyszerű lehet egy motívum, egy fehérre festett kéz, egy kés vagy egy esernyő, de nem mindegy, hogy hogyan használom. Rövidíteni kell, és minél kevesebb szóval kifejezni a mondanivalót, mert úgy érzem, akkor van ereje, ha instanttá sűrítjük a mondanivalót. Ha felhígítjuk, akkor mást jelent a magyar vagy például a japán kultúrában. A víz halmazállapota mást jelent a sivatagban vagy a skandináv országokban. Lassan és tudatosan igyekeztem az első kötetemben szereplő hosszú verseimet leegyszerűsíteni, a második kötetem már egészen rövid verseket tartalmaz. Itt már megtalálhatóak szinte haikunak nevezhető szövegek is. Éreztem, hogy kész a vers, nem kell magyarázni, sőt. Minél több titok van egy versben, annál többet mond, hiszen annál több nyílik ki az olvasóban. Az instant meseverseim zanzásítottak, hiszen meseelemeket használtam fel hozzájuk. Nagyon sok eredeti népmesét olvastam, és azoknak a dramaturgiájából csak egy-egy motívumot ragadtam ki. Kötetben és egységben gondolkodom, és mindig arra törekszem, hogy az adott műfaj végletesen ki legyen írva, és nem térek vissza hozzájuk. Minden kötetem egy új stílusgyakorlat.
2016-ban jelent meg A víz emlékezete című verseskötete, amelyben korábbi versei is megtalálhatóak. Volt egy olyan szempont a kézirat összeállításakor, hogy legyen egy vízkötete?
– Ez volt az elgondolás, mivel rájöttem, hogy nagyon sok tárgyról írtam. A mikrokörnyezetemben levő tárgyaknak, szimbólumoknak fontos jelentőségük van, és kiváltják belőlem azt, hogy miért ne írnék a vízről, a késről vagy az asztalról. Ezek mind szimbólumok is, amelyek segítenek engem abban, hogy kivetítsem rájuk az érzelmeimet, az életemet, hiszen ezek vesznek körül. Az első verseskötetemben minden megvan, amit később tudatosan kibontogattam. A performansz forgatókönyvek már benne voltak, a népies jellegű szövegek szintén, a hangköltészet, illetve a már említett zanzásított versek is. Valójában a vizuális költészet is megjelent, hiszen négyzet formájú tördelésben olvashatóak a szövegek. A párbeszédben írt versek által a dráma is megmutatkozott a kötetben. Valamikor húszéves korom táján tele volt a fejem érzelmekkel és gondolatokkal, ezeket sikerült beletenni az első kötetbe, és aztán végiggondoltam minden vonulatot, és mindegyikből írtam egy kötetet, vagy átalakítottam performansszá. Teljes mértékben egy ösztönös kötet volt az első, azért van benne minden stílus, később vált tudatossá. A már említett szülés feladat volt, hiszen mindegyik stílust meg akartam tapasztalni, ki akartam tanulmányozni, hogy mennyi van ezekből bennem.
Kimeríthetetlen téma a víz?
– Igen, mert személyesebb. Folyó mellett születtem, és nem tudnám elképzelni az életemet a víz közelsége nélkül. Ez valami ősi dolog bennem, és a horoszkóp szerint is vízjegy vagyok. Miért ne használnám ezt a motívumot, amikor én is ilyen vagyok? A változékonyság szimbóluma, és én is azt érzem, hogy állandóan változom, de úgy, hogy azok az érzések, amelyek alapvetően bennem vannak, alapos áttanulmányozáson esnek át.
Nem volt olyan egyenes a költészethez vezető út, hiszen banktisztviselőként, színművészként és az Újvidéki Rádióban is dolgozott. Több interjúban megjegyezte, hogy Juhász Erzsébettel azon a véleményen voltak, hogy a kezdetekben a női mivoltuk miatt a legtöbb helyen nem vették komolyan a művészetüket. Áldás vagy átok volt nőként szépnek és kívánatosnak lenni?
– Így gondolom ma is, és visszagondolva átoknak éreztem. Erzsébettel próbáltunk valamiféle álarc mögé bújni a frizuránkkal, a szemüveggel. Bennem ez később daccá változott, mert úgy érezte bennem a nő, hogy ez nagyon igazságtalan. Emlékszem rá, hogy az első alkalommal, amikor bejöttem a Forum épületébe, elhangzott valaki szájából az a mondat, hogy: „Könnyű neked, mert fiatal és szép vagy.” Onnantól kezdve csak postán küldtem a szerkesztőségbe a szövegeket, mert ez elijesztett és nagyon sértett. A vajdasági magyarok is, a szerbek pedig különösen így viszonyultak hozzám. Egy műsorban úgy kezdte velem a beszélgetést a műsorvezető, hogy megkérdezte: aki ilyen szép, miért ír verseket? Mélyen belém vágtak ezek a dolgok, és úgy gondoltam, hogy akkor igenis leveszem ezt a maszkot, a rejtőzködést, és csak azért is megmutatom, hogy nő vagyok. A ló másik oldalát választottam. A női önkontroll is működött, egy nő nem írhatott le akármilyen verset.
A női olvasók tudtak azonosulni a szövegeivel?
– Ők alkották a legjobb olvasói és támogatói táboromat. Kiderült, hogy közülük sokan foglalkoztak írással, de féltek másképp írni, a szerb író-olvasó találkozókon pedig azzal rohantak hozzám, hogy milyen jó, hogy bennem ennyi bátorság van. Akkor éreztem azt, hogy helyettük írtam meg a gondolataikat és az érzéseiket. Nagy hatással voltam a szerb költőnőkre. A férfiak vagy konkurenciát láttak bennem, vagy nem tudták elfogadni, hogy egy nő is ír pajzán és erotikus dolgokról, amik az én esetemben finoman voltak kimondva. A férfiak mindent kimondhattak, papírra vethettek. A publikálás szempontjából mára teljesen megváltozott a helyzet, de még mindig a férfiak vannak a hatalmi pozíciókon. Nálam minden elnyomás kijött a hangköltészetben, a vizuális költészetben és a performanszokban.
A performanszai pedig berobbantak a nagyvilágba. Rengeteg felkérést kap, sokat utazik. Hol járt mostanában, és mit kap ezektől az utaktól?
– Az 1968-ban Magyarországon megrendezett happening volt az első jelentős külföldi esemény az életemben, amely meghatározó volt akkori és későbbi alkotói életemben. Ezt követték az 1970-es években a költői jellegű performanszok és kiállítások Jugoszlávia-szerte és Magyarországon, később pedig Európa több országában, majd 1980-ban New Yorkban és Baltimore-ban. Ez az állandó multimediális jelenlét a nagyvilágban azóta is tart. A sok szereplés élményekkel gazdagít, de állandó munkára is ösztönöz, hiszen várják tőlem az újabb alkotásokat minden művészi műfajban. Felsorolni is nehéz, hol voltam jelen az utóbbi négy évben. Ha megkérdezik tőlem, én is a Wikipédia adatbázisát veszem igénybe, hogy emlékeztessem magam, hol volt kiállításom, performanszom. Az idén januárban Bázelben tartottam workshopot a zeneakadémián a szabad improvizációról, majd egy performanszot is előadtam és koncertet is tartottam Zsőrés Zsolttal közösen. Utána Valenciába utaztam, a berlini fal lebontásának 30. évfordulójának szentelt csoportos kiállításom megnyitójára. Februárban Belgrádban a Collegium Hungaricumban tartottunk workshopot, azaz zenei alkotói műhelyt a Studio6 zenei csoporttal, utána koncertet Király Ernő zeneszerző és néprajzkutató születésének 100. évfordulója előtt tisztelegve. Főképp az ő műveit adtuk elő Belgrádban a koncerten, majd Újvidéken is koncerteztünk ezzel a műsorral. Februárban a Belgrádi Rádió Elektronikus Stúdiója meghívott vendégeként új szerzeményeket valósítottam meg. Márciusban Drezdában a kiállításom megnyitójára voltam hivatalos az Albertinum in Lipsiusbau múzeumban. Később, másodszorra is meghívtak Drezdába, hogy performanszot adjak elő ugyanabban a múzeumban. Áprilisban Milánóban két kiállításom is nyílt, mindkettőn ott voltam, az egyiken performanszot is adtam elő. Áprilisban Király Ernő emlékére, valamint közös alkotói tevékenységünket felelevenítve, Budapesten, az acb Galériában rendeztünk egy kiállítást. Utána Párizsban a Palais de Tokyóban volt hangköltészeti performanszom és csoportos kiállításom. Májusban harmadszorra is meghívtak Drezdába, de ezúttal a Motorenhalle művészeti központba, ahol a közép- és kelet-európai művészek csoportos kiállításán jelen vannak műveim, hogy egy lecture-performance estet tartsak alkotói tevékenységemről. Májusban Bukarestben egy nemzetközi költői fesztiválon veszek részt költőként és performerként. Júniusban Bécsben egy workshopot tartok még két művésszel együtt. Szintén júniusban Madridban nyílik kiállításom, majd az Újvidéki Rádióban az új hangjátékom felvételén dolgozom majd régi alkotótársammal, Vajda Tibor rendezővel. A versek megjelenését már nem is tudom számon tartani, csak a köteteket. Valójában nem vagyok termékeny költő, nincs sok verseskötetem, de szerintem kevés vers is elég egy költői életműhöz.
