Becsukok most
Becsukok most egy ablakot.
Más szenvedése sose nézzen.
A keresztútnál hagylak ott.
Akad majd, aki megigézzen.
Kintre szakadt a benti csend.
Helyén őröl a világ malma.
A készüléked bírja még, kicseng.
Aztán mintha hangjába halna.
Készenlétben áll, ami visszaváltson.
Lassan tükörképedre hagylak.
Nem szivároghatsz át a rácson.
Reám csukódik minden ablak.
Új száztizedik szonett
Egy Shakespeare-kezdősorra
Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
s útjaim arca, teste most is itt ég;
az útitervek szövőjét, ki voltam,
telefonpóznák, tények messze vitték,
s az idegen hányféle ismerősnek
öltötte testét, jelmezét a társnak,
mutatta lelkét bárgyúnak, erősnek,
és süket volt a hang – a fény, a vágy vak,
s ó, jaj, hamis minden, mi így születhet;
hogy igazolnám érvényét a mostnak,
megírhatnék százötvennégy szonettet;
az elme mást se bír, hát okoskodhat,
én köszönöm: lőréseken, de rendre,
néha rányílt szemem a szerelemre.
