„Újvidéken továbbtanulni főnyeremény”

A Milyen jogon? Jogász-ABC fiataloknak című kiadványról, továbbtanulásról, jogi pályáról, szerb nyelvről

Brenner János

2019. május 15., 18:15

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Tavaly a Vajdasági Magyar Jogász Egylet gondozásában megjelent a Milyen jogon? Jogász-ABC fiataloknak című kiadvány, amelynek nem titkolt célja, hogy egy igen izgalmas és szerteágazó tudományt, a jogtudományt népszerűsítse – a pályaválasztás előtt álló középiskolás tanulókat pedig arra ösztönözze, hogy válasszák bátran a jogi pályát.

Letsch Endre, Molnár Ferenc, Dudás Attila, Szalai Attila

Letsch Endre, Molnár Ferenc, Dudás Attila, Szalai Attila

Magyar közösségünk már évek óta jogászhiányban szenved, betöltendő munkahelyekből pedig bőven akad, így túlzás nélkül állítható: a jogi kart befejezve azonnali munkalehetőséghez juthat egy magyar anyanyelvű ifjú jogász. A Milyen jogon? című, gazdagon illusztrált kézikönyv tehát – többek között – erre a problémára is felhívja a pályaválasztás előtt álló fiatalok figyelmét, másrészt ízelítőt ad a jogtudomány világából, egyes ágaiból és nem utolsósorban a legfontosabb jogi kategóriákból, terminusokból. Szó van benne büntetőjogról, polgári jogról, alkotmányjogról, nyelvi jogokról – hogy most csak párat emeljünk ki.

E hiánypótló kiadványt a Vajdasági Magyar Jogász Egylet nem tankönyvnek szánta, hanem ismeretterjesztő, népszerűsítő, ösztönző műnek. Az egylet a jog világában jártas és tapasztalt jogászokat kért fel a könyv összeállítására és megírására: Dudás Attila egyetemi tanárt; Letsch Endre egyetemi tanárt, ügyvédiiroda-vezetőt; valamint Molnár Ferenc büntetőbírót – akik a száraz elméletet mellőzve, életszerű példákat beemelve, közérthetően vázolnak fel egy-egy jogi témakört. Szalai Attila karikaturista illusztrációi pedig ötletesen illeszkednek ezekhez a tartalmakhoz. A figyelmes, laikus olvasó így nemcsak az egyes jogi fogalmakkal ismerkedhet meg, hanem ezeken túl a jogtudomány rendszerszintű működésével és gyakorlati oldalával is.

A kötet egyébként e-könyv-formátumban is megjelent, alkalmazkodva az új olvasási szokásokhoz, az újabb generációk, a fiatalok szemléletéhez-gondolkodásmódjához.

A könyvről, a továbbtanulásról, az egyetemi képzés során felmerülő nyelvi problémákról beszélgettünk a szerzőkkel:

 

 Először is arra kérem szerzőinket, mondjanak néhány szót a könyvről, pontosabban az Önök által megírt fejezetről. Milyen témákat tártak a pályaválasztás előtt álló olvasóik elé?

– Letsch Endre: Az első fejezetben a jogelmélet, az alkotmányjog, a jogalkotás és jogalkalmazás, valamint a nyelvi jogok tárgykörével foglalkozom. Bevallom őszintén, nehéz volt megrendelésre írni, ráadásul olvasmányos formában, úgy tehát, hogy a jogászpalánták, a majdani jogászok érdeklődéssel olvassák a könyvet. Igyekeztem könnyed stílusban – nem áll tőlem távol az adomázás, a tréfálkozás sem –, közvetlen formában, viccelődve előadni a fent említett területeket. Ezek a tárgykörök a joggal való ismerkedés kezdetét jelentik, úgy is fogalmazhatunk, hogy az első fejezet tulajdonképpen a jog világába való bevezetés. Utaltam természetesen arra is, hogy ha kilépünk az utcára, és mondjuk a sarki bódéban egy doboz gyufát veszünk, máris a joggal találkozunk. Próbáltam tehát ecsetelni, hogy a jog a mindennapjaink szerves részét képezi, de a lényeg, hogy az olvasók maguk is meggyőződjenek arról, hogy ez nem egy száraz tudomány, hanem egy gyönyörű szép szakma – meg lehet vele birkózni, sőt kimondhatjuk bátran, felelősségtudattal, hogy az a fiatal, aki jogi pályára lép, még akár politikus is lehet!

– Molnár Ferenc: Az én feladatom – büntetőbíróként – a büntetőjog rövid ismertetése volt. Bevezetőként általánosságban írtam a büntetőjogról, a büntetőhatalom fogalmáról és jelentőségéről, a bűncselekmény fogalmáról, a bűnösség formáiról, a büntetések céljairól, a büntetési nemekről, a büntetőeljárásról, a kiskorúak büntetőjogi felelősségéről – hogy most tényleg csak pár témára utaljak. Egy külön alfejezetet szenteltem az Emberi Jogok Európai Bíróságának is, ugyanis polgáraink nemcsak a Szerb Köztársaság igazságszolgáltatásának keretében – hazai fórumok kimerítésével – kérhetnek jogvédelmet, hanem a strasbourgi intézményhez is fordulhatnak.

Ki kell azonban emelnem, hogy a büntetőjogot nem lehet lezseren, lazán kezelni – hangsúlyoztam, a büntetőjog egy speciális diszciplína. Ha egyébként az ember vigyáz magára és szerencséje van, nem lesz a büntetőjogi viszonyok alanya vagy tárgya, mert a büntetőjogi viszonyok alanya a bűnelkövető, a tárgya pedig – sajnos – maga a sértett. Mindenesetre közérthető példákkal szemléltettem az egyes jogkategóriákat. Aki továbbá ezt a fejezetet elolvassa, tudni fogja, milyen jogi garanciái vannak a szerbiai büntetőeljárási rendszerben. Hogy ezek után az olvasóim mennyire kapnak kedvet a jogászszakmához, a büntetőjoghoz, nem tudom, de ha az ember feltalálja magát ebben a szakmában, szép napok várnak rá.

– Dudás Attila: A könyv polgári joggal foglalkozó fejezetét írtam meg. Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a polgári jog, akkor azt az egyszerű választ adhatjuk rá, hogy a polgári jog mindaz, ami nem szűkebb értelemben vett közjog, tehát az államszervezésre és az állampolgárok jogaira vonatkozó jogág; és ami nem büntetőjog. Tehát minden, ami nem ide tartozik, azt be lehet skatulyázni a polgári jog fogalmába. A fejezetem elején körbejártam a polgári jog fogalmát, mindennapjainkban betöltött szerepét – életszerű, a mindennapokból vett példákkal illusztrálva. A pandektarendszer szerinti felosztást követve a polgári jogot öt területre osztottam: általános részre (személyek joga és jogügylettan); kötelmi jogra (szerződések joga, kártérítési jog); dologi jogra; családjogra és öröklési jogra. Ez az az öt pillér, amelyen a polgári anyagi jog áll, s ezekről részletesen írtam, szóba hozva a természetes személy és a jogi személyek fogalmát, a szerződési jogot, a fogyasztóvédelmi és kártérítési jogot stb.; írtam a családjogi jogviszonyokról (mint amilyen a házasság, az élettársi kapcsolat stb.). De utaltam a polgári jogi jogok érvényesítésére is, ezen belül a polgári peres eljárásokra, a végrehajtási és a polgári nemperes eljárásokra – hogy csak néhány területet emeljek ki.

 

Vissza tudnak-e emlékezni arra a pillanatra vagy életszakaszra, amikor felmerült Önökben, hogy a jogi pályára lépjenek? Milyen döntés eredménye volt a pályaválasztás? Miért pont a jog? – ha most rövidre zárhatom a kérdést.

– Letsch Endre: Nekem álmomban, a lidérces álmaimban sem jött elő az a gondolat, hogy jogász legyek. Nagyon szerettem a nyelveket: szófejtéssel, szótörténettel akartam foglalkozni – szóval minden lehető és lehetetlen szakma eszembe jutott. A jogot az én drága szüleim javasolták – akik óvtak minden megpróbáltatástól, mondván, nehogy Pestre menjek tanulni, az lesz számomra a legkézenfekvőbb dolog, ha itthon maradok, Újvidéken; hozzátéve: legyek én csak jogász, mert akkor foglalkozhatok bármivel. És ez tényleg így is van: lehetőségek egész tárháza nyílik meg az előtt, aki a jogi pályát választja. Az előbb viccből azt mondtam, hogy akár politikus is lehet az ember, de talán nem ezzel kellett volna kezdenem. A jogász lehet ügyvéd, közjegyző, jogtanácsos, vállalati jogász, újságíró, gazdasági igazgató stb. – így aztán számomra korábban is nyilvánvaló volt, hogy a jogi pályára lépjek.

– Molnár Ferenc: Hogy miért lettem jogász? Szerkesztő úr, erre két válaszom van: egy realista és egy romantikus. A realista verzió szerinti válaszom: nem nagyon mentek a reál tantárgyak. Nem tanították meg a matematikát! – hogy most találjak egy „enyhítő körülményt”, ami azért a büntetőjogban igencsak lényeges! A romantikus verzió szerinti válaszom: nagyon régen a tévében láttam egy krimivígjáték-sorozatot, a Minden lében két kanál címűt Roger Moore és Tony Curtis főszereplésével. A másik főhőst, Fulton bírót Laurence Naismith alakította. Ez a bíró arról volt ismert, hogy mindig tudta a válaszokat a felmerülő problémákra, és ez nekem nagyon megtetszett. Ami viszont különösen elnyerte a tetszésemet, hogy a bíró egy villában lakott az Azúr-parton. Egyszerű gyerekként azt láttam, nem is olyan rossz bírónak lenni – Franciaországban, persze.

Eltekintve azonban a filmsorozattól, komolyra fordítva a szót: bíró semmiképp sem akartam lenni, sőt, a büntetőjog érdekelt legkevésbé; az élet azonban úgy hozta, hogy „átnyergelhettem” bírónak. Ha pedig már büntetőjoggal kell foglalkozni, akkor az ember űzze azt a csúcson, a csúcs pedig a bírói pálya – bár a büntetőbíráskodás igen nehéz. Az egész tehát nem indult szerelemházasságként, de hát az efféle „érdekházasságok” is sikeresek lehetnek, ha szerény példám ezt bizonyítja.

– Dudás Attila: Ha Molnár Ferenc bíró úr ilyen őszintén bevallotta, hogy ő nem szeretett volna bíró lenni, akkor követve a példáját, kijelenthetem: Dudás Attila sohasem akart jogász lenni. A szabadkai Svetozar Marković Gimnázium természettudományi–matematikai szakára iratkoztam, nagyon szerettem a természettudományi tárgyakat. A biológia, kémia, fizika, matematika mindig is ment. A gimnázium második vagy harmadik osztályában azonban éreztem magamban egy törést, amit nem is tudtam soha megmagyarázni. Egyszerűen úgy tartottam, ezt az utat nem tudom vagy nem akarom folytatni, másfelé szeretnék kanyarodni. Ekkor kezdett érdekelni a jog, de nem sokat tudtam még róla. Negyedik osztályban aztán egyértelművé vált számomra, hogy a jog érdekel. Amikor egyébként ezt a történetet a hallgatóimnak is elmesélem a jogi karon, kétkedve hallgatják. Fontos kiemelni: az efféle „törésektől” a fiataloknak nem szabad félniük – én pedig sosem bántam meg, hogy végül jogász lettem. Természetszerű volt számomra, hogy minden tantárgyra felkészülök, a könyveket elejétől a végéig elolvasom – megbarátkoztam hát a joggal, és ahogy múlt az idő, a jog jóformán a hobbimmá vált.

 

Talán az nyíltan kijelenthető, hogy számos fiatal azért tanul tovább mondjuk Magyarországon, mert hiányos a szerbnyelv-ismerete. Önöknek – magyar anyanyelvű joghallgatóként – jelentett-e problémát a szerb nyelv? Hogyan küzdötték le a felmerülő nyelvi akadályokat, és mivel buzdítanák a hallgatókat, ha vannak is nyelvi hiányosságaik, ezek kezelhetők, legyőzhetők, be lehet fejezni akár egy jogi kart is szerb nyelven.

– Letsch Endre: Elszomorító számomra, hogy a homogén magyar közegből kikerülő fiatalok mennyire nem kétnyelvűek. Újvidéken nőttem fel, hároméves koromban kint játszottam az utcán a szerb gyerekekkel – talán épp ezért a mai tendenciákhoz mérten én más kategóriának számítok. De az megengedhetetlen, hogy ma bírósági tolmácsként és fordítóként az egészen fiatal, például temerini gyerekeknek vagyok kénytelen a nyelvi egyenjogúság gyakorlását tartalmilag is tolmácsolni, mert sokan egy árva szót sem tudnak szerbül. Félreértés ne essék: nem valamiféle állojalitás beszél belőlem. A legközvetlenebb érdekünk az, hogy ha nem is perfekt, de elfogadható szinten beszéljünk szerbül. Meg kell hagyni, hogy a nyelvi felzárkóztatási programok bizony nagyon hasznosak, és el is kellene őket mélyíteni. Egy szónak is száz a vége: meg lehet birkózni azzal a szerb nyelvű tankönyvvel, és mondjuk magánszorgalomból a jogi karon Dudás Attila tanár úrral is lehet konzultálni, s ő biztosan tud a szakkifejezések, a terminológia, a tananyag tekintetében is segíteni. Összefoglalva: a szerb nyelv tudása kötelező, nem baj, ha a hallgató az első évfolyamon még nem beszéli tökéletesen, de csak idő kérdése, és meg lehet birkózni vele.

– Molnár Ferenc: Az általános iskolát magyar nyelven fejeztem be, de akkoriban nem volt módom magyar jogi szakközépiskolába iratkozni, úgyhogy én középiskolásként már belevetettem magam a mély vízbe, és szerbül tanultam. Azt ajánlom a leendő fiatal kollégáknak, hogy az egészre tekintsenek úgy, mint az úszásra. Nem szabad megijedni a víztől, bele kell ugrani! Bele kell ugrani, aztán kapálózni, s megjön a tempó, kialakul a technika – s ha minden esély adott: túl lehet élni. Nem kell félni, a nyelvet „illik” elsajátítani, arra való tekintettel, hogy a jogképviselet szerb nyelven történik. Gyakorló bíróként nem látok kivetnivalót a fiatal magyar anyanyelvű ügyvédek szerbtudását illetően. Nincs okuk a frusztráltságra, nem is tapasztalom ezt, sőt, semmivel sem tudnak kevesebbet, mint a szerb anyanyelvű kollégáik.

– Dudás Attila: Én is ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik még más gyerekekkel együtt kint játszott az utcán. Ez egy nagyon fontos fejlődési korszak a gyerekek életében, annál is inkább, mert elsajátíthatják egymás nyelvét. Az, hogy az idősebb generációk ismerik egymás nyelvét, azzal magyarázható, hogy – például az utcán – megtanulták egymástól. Ma már sajnos nincs olyan közeg, ahol a gyerekek személyesen is érintkezhetnének – erre ugye ott van most a Facebook, de gyermekeim példáján is tapasztalom, hogy ezen a platformon magyarul kommunikálnak egymással.

Az egyetemi képzésre visszatérve: az itt taglalt nyelvi jelenségeket nem szeretném csak a jogra szűkíteni. Felteszem a kérdést: egy orvosnak például nem kell ugyanúgy tudnia szerbül és magyarul? Egy megbecsült mesterembernek nem kell ismernie a nyelveket? Nyelvismeret nélkül mégis hogyan adhatja el magát a munkaerőpiacon? Lehet, hogy ez most hihetetlennek fog hangzani, de szerintem vajdasági magyarnak lenni előny a szerbiai munkaerőpiacon – ha persze értékeljük a kétnyelvűséget mint jelenséget. A kétnyelvűség azonban nem jön magától, erre rá kell gyúrni – hogy most egy szlengkifejezéssel éljek. Aztán persze az egyetemen a hallgatók tapasztalni fogják, hogy a terminológia elsajátítása nem is olyan nehéz, idővel pedig belátják: a szaknyelv tökéletesen megy majd szerbül.

Ezt egy személyes példával szeretném illusztrálni, vagyis hogy hogyan is számolható fel az említett nyelvi hátrány. Elsőévesen még én is sokat küzdöttem, de túlléptem az akadályokon, s ma már egyetemi oktató vagyok a jogi karon. Soha nem felejtem el, római jogot tanultam önszorgalomból, vizsgaidőszakon kívül, mert egyszerűen érdekelt ez a tárgy – persze szerb nyelvű tankönyvből. Hatalmas kedvvel fogtam hozzá, s végül négy órán keresztül körülbelül harminc oldalt sikerült elolvasnom. (Ha most önkritikát gyakorlok, akkor azért ez nem egy kimagasló teljesítmény!) Ezt követően megpróbáltam felidézni az elolvasott gondolatokat, leellenőrizni magam. Borzasztó volt a következtetés: az égvilágon egyetlenegy mondatot sem tudtam visszamondani szerbül – sőt magyarul sem. Különböző technikákkal próbáltam felidézni az olvasottakat, de sikertelenek voltak a próbálkozásaim. Na de eljött az első vizsga pillanata, tudtam is az anyagot, a vizsgán pedig mindenki tisztában volt vele, hogy személyemben egy magyar hallgató ül a tanár elé. A harmadik kérdésre adott válaszomban nem jutott eszembe egy szerb szó, képtelen voltam magamból kipréselni. A tanárom támogatóan, jóindulatúan mondta: – Tudom, hogy ez nem az anyanyelve, de látszik a szeméből, hogy ismeri a szót – és végül elmondta, mit szerettem volna mondani. – Természetesen, ezt szerettem volna mondani! – válaszoltam. Sikeresen vizsgáztam. Ez is egy olyan élmény volt számomra, amely akkoriban bátorított. Ha ne adj’ isten a hallgató rossz tapasztalatot szerez, nem szabad megijednie, mert minél többet olvas szerbül, annál gyorsabban ébred rá, hogy nem érzi idegennek a nyelvet. Nyilván lesznek majd kudarcok, de ez a tanulás normális folyamata. Egy kisbaba sem tud egyből járni, mennyi és mennyi próbálkozás eredménye lesz az, hogy fölálljon, meginduljon, tegyen egy-két lépést előre-hátra – néhány hónap múlva azonban már jár, szaladgál. Így van ez a nyelvvel is.

A nyelvi kérdésnek szerintem nagyobb a füstje, mint a lángja: nem olyan komoly probléma ez, mint ahogyan a középiskolásaink megélik. Sokan vélekednek úgy, hogy amint szerbül kell tanulni, elzárkóznak a lehetőségtől. Tapasztalható tehát egy defenzív hozzáállás, miszerint a végzősök aszerint választják meg prioritásaikat, hogy hol és mi tanulható magyar nyelven. Ez téves hozzáállás. Jelen pillanatban Újvidéken továbbtanulni – a vajdasági magyar középiskolások számára – egy főnyeremény. Ha összehasonlítom a mostani helyzetet például a húsz évvel korábbiakkal, amikor én voltam egyetemista, azt tapasztalom, hogy a két időszak között óriási a különbség. Most egy átlagos vajdasági középiskolás nagyszerű feltételekkel van megáldva. Elég csak két dolgot említeni ennek alátámasztására: a Magyar Nemzeti Tanács ösztöndíjprogramját és az Európa Kollégiumot. Gyakorlatilag bárki, aki tovább szeretne tanulni, és vállalja, hogy ezt Újvidéken teszi – vagyis szerbül tanul tovább, integrálódik az egyetemi életbe –, annak az út nyitott. Annak idején kimagasló átlageredménnyel én csak a harmadik évfolyam végén tudtam valamilyen kielégítő ösztöndíjat szerezni és elfogadható kollégiumi ellátásban részesülni. Most olyan kollégium van Újvidéken, amelyhez foghatót nyugati egyetemi központokban sem láttam – pedig azért elég sokfelé jártam. Tehát még véletlenül se a nyelv határozza meg, hol és mit fogok tanulni, hanem az, hogy mit szeretnék később az életben elérni, milyen szakmát szeretnék választani.

 

n Nagyszerű végszó ez, köszönöm a beszélgetést!

 

 Brenner Jánosnak, a kötet szerkesztőjének a szerzőkkel folytatott beszélgetése megtekinthető a következő oldalon: https://youtu.be/CKNEP8o8BOo

 

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége