2024. április 26., péntek

A szülőföld vonzásában

Zsadányi Mihály tavaly volt nyolcvanéves. A kor azonban egyáltalán nem látszik meg a külsején. A „röpke” nyolc évtized élettapasztalata viszont nagyon is érezhető, ha a világ dolgairól, a történelemről, vagy egyszerűen csak az emlékeiről beszél vele az ember. Kevés ember látott és hallott, tapasztalt annyit a világból, mint a jelenleg is a Dél-afrikai Köztársaságban élő, kishegyesi származású hegedűművész. Az apartheid rendszerről és ami azután jött, az afrikai helyzetről, a múltról és a jelenről és sok minden másról mélyreható saját tapasztalatai is vannak. De a szülőfalu sakkéletének a kezdeteiről, az oroszok és a partizánok Kishegyesre történő bevonulásáról, a háború utáni sportéletről és sok minden másról is olyanokat tud mesélni, amire mások már nem nagyon emlékeznek a faluban élő közül sem.

A Föld déli féltekéjén él, de ez a tény nem akadályozza meg abban, hogy gyakran hazalátogasson. Legutóbb március közepén járt itthon, amikor a falunapot, egyben Kishegyes újratelepítésének 250. évfordulóját ünnepelték szülőhelyén. Ez alkalommal leplezték le a falu első világháborús áldozatainak emléktábláját. A nevek között a felmenői, rokonai is ott szerepelnek, és annak is utánajárt, hogy kivel és milyen rokonságban van, és ezek az emberek hol estek el, melyik hadszíntéren jártak. 

Zsadányi Mihály egészen fiatalon elkerült szülőfalujából. Az alapfokú zeneiskolát és azzal egy időben az általános iskola felső osztályait is Szabadkán végezte, akárcsak a középiskolát. A zeneakadémián – kiemelkedő eredménnyel – Belgrádban diplomázott, hegedű szakon.  Utána pedig előbb egy kis ideig Mostarban, majd a belgrádi operában kapott munkát, de tagja volt az akkori rádió és televízió nagyzenekarának és a Belgrádi Filharmónia nagyzenekarának is. Ekkor adódott az alkalom, hogy Egyiptomban kínáltak neki munkalehetőséget, amit akkor már feleségével meghozott közös döntéssel együtt fogadtak el. Nem sokáig tartott azonban ez az időszak az életükben. Az egyiptomi „hatnapos” háború idején evakuálták családostul, és egy ideig ismét Belgrádban dolgozott.

1971-ben adódott ismét egy ajánlat: a Dél-afrikai Köztársaságban volt igény a zenei tudására, tehetségére. Elmondása szerint akkor azért döntöttek Dél-Afrika mellett, hogy ott bizonyos élettapasztalatra tegyenek szert, és úgy gondolták, hogy négy-öt év alatt egy kicsit anyagilag is megalapozhatják a jövőjüket, utána majd visszatérnek az akkori Jugoszláviába. A sorsuk azonban végül mégis úgy alakult, hogy azóta is Pretoriában élnek.

Egy kis történelem

A szülőfaluhoz fűződő kötődése azonban folyamatosan megmaradt. A most már 80 év felett járó hegedűművész az utóbbi időben is gyakran látogat haza, akár évente többször is. Legutóbb például, amikor március végén a falu újratelepítésének 250. évfordulóját ünnepelték Kishegyesen, szintén hazajött. Megnézte az ünnepi műsort, illetve részt vett az első világháború áldozatainak tiszteletére és emlékére megalkotott tábla leleplezésén is. Ekkor volt alkalmam vele hosszasan beszélgetni, illetve kérésére elvittem a falu bizonyos, számára „kultikus” pontjaira, melyeket újra látni szeretett volna. Néhány házról van szó, illetve kérésére a labdarúgópályára is elvittem, valamint kimentünk a sajnos most már nagyon rozzant állapotban lévő vasútállomásra is. Szomorúan konstatálta, hogy milyen állapotban van ez utóbbi most, az egykor igen csak forgalmas helyszín. A focipályán is fiatalkori emlékeiről beszélt.

A hangszerek és a zene iránti vonzalom gyökereit is feltárta. Édesapja nem volt képzett zenész, de a Kendergyár utcában nőtt fel, ahol több zenész lakott a múlt század 20-as, 30-as éveiben. A roma és nem roma zenészektől és saját szorgalomból több hangszeren is megtanult játszani, ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy nem csak Mihály, de a nővére is zeneakadémiát végzett.

A falu ismert és jellegzetes helyszíneit felismerve gyermekkori emlékei jönnek elő. A Dombos Wine Club – mely a falunapi sakktorna helyszínéül szolgált – szomszédságában felismerte az úgynevezett egykori Szilágyi-féle házat. Erről is gyermekkori emlékei jutottak eszébe, ugyanis abban az időben, amikor a második világháború vége felé az oroszok bevonultak a faluba, a családja éppen ebben a házban élt. Elmesélte, hogy egy orosz tiszt néhány katona társaságában be is tért az udvarukba. Pontosan arra már nem emlékszik, hogy mi okból, de valószínű, hogy vizet kértek. Viszont arra emlékszik, hogy kulturáltan, illedelmesen viselkedtek. Ugyanakkor, ezzel egy időben, egyszer csak nagy lárma és lövöldözés hallatszott az utcáról. Az orosz tiszt szólt a katonáinak, hogy nézzék meg, mi történik. Kiderült, hogy tulajdonképpen az oroszok után bevonuló partizánok ünnepelték a falu „felszabadítását”.

Az orosz tiszt katonáinak megparancsolta, hogy a lövöldözőt állítsák elő. A helyszínen láthatóan jól megdorgálta és fel is pofozta. Ezt követően az oroszok Szivác irányában elhagyták a falut. Zsadányi Mihály még emlékszik arra is, hogy szülei ekkor attól tartottak, hogy a partizánok majd visszatérnek és jobb híján rajtuk állnak bosszút az őket ért atrocitások miatt. Erre azonban – szerencsére –, végül nem került sor.

Pezsgő sakkélet volt egykor a faluban

Az említett 250 éves évforduló jegyében a faluban egy meghívásos sakktornát is szerveztek. Mivel valamikor ő is tagja volt a kishegyesi sakk-klubnak, a torna megnyitóján is megjelent. A tornán csak azért nem vett részt, mert eleve azzal a szándékkal érkezett a szülőfalujába, hogy az ünnepi szentmisén is részt fog majd venni, ami viszont egy időben zajlott a sakktornával.

Zsadányi Mihály részletekbe menően emlékszik arra is, hogy hogyan zajlott a falu sakkélete. Az ezzel kapcsolatos emlékei is egészen a gyermekkoráig nyúlnak vissza. Abban az időben Kishegyesen húsznál is több kocsma és kávézó várta a vendégeket. Nagyon sok ilyen vendéglátó ipari létesítményben tekepálya is működött, illetve sakktáblák álltak a kocsmába járók rendelkezésére.

Zsadányi Mihály még emlékszik arra, hogy az apja ezekben a kávéházakban gyakran sakkozott, és ezt figyelve tanulta meg ő is a lépéseket. Sikerült is viszonylag jól elsajátítani ezt a játékot, és a sakk- klubban egy még ma is létező nyilvántartási könyv tanúsága szerint 1963-ban egyetemistaként csatlakozott is az egyesület munkájához. Akkor igencsak népes volt a klub tagsága, de arra is emlékszik, hogy Rózsa György volt a legjobb játékos. De rajta kívül sok egykori sakkozó nevét is említette, például Németh Andrásét, Maronka Jánosét, Maronka Józsefét, vagy Horváth Lászlóét. A sakk iránti szeretete élete során a későbbiekben is elkísérte. Amikor a Fővárosi Operaház zenekarának a tagja volt, az egyik akkori világbajnokjelölt Bronstejn szimultánt játszott a fővárosban és ő is ott volt azok között, akik felvehették a küzdelmet az ismert sakkozóval. Még arra is emlékszik, hogy senkinek nem sikerült még csak a döntetlent sem kihúzni, viszont éppen ő volt az, akinek a legtovább sikerült tartani a pozícióját a parti feladása előtt. David Ionovics Bronstejn szovjet, orosz, ukrán sakkozó, nemzetközi nagymester, világbajnoki döntős, négyszeres olimpiai bajnok, kétszeres szovjet bajnok volt, egyben ismert teoretikus, sakk-szakíró. Az 1940-es évek második felétől az 1970-es évek közepéig a világ egyik legerősebb sakkozójának számított. A Zurich International Chess Tournament 1953 című könyvét a világ valaha írt legjobb sakk-könyvei között tartják számon.

Zsadányiak szerte a világban

Zsadányi Mihály hegedűművész ma már nyugdíjas, de közel fél évszázada – 1971 óta – a Dél-afrikai Köztársaságban él. Karrierje kezdetén a belgrádi operaház és a filharmónia után a kairói operában és filharmóniában hegedült, Pretoriában szintén az opera és a filharmónia is igényt tartott a munkájára. Közben magánórákon adta tudását több száz tanítványának. Mihály fiuk még Belgrádban született és velük volt már Kairóban is, Zoltán pedig 1969-ben Újvidéken jött a világra. Mihály jelenleg Új-Zélandon, Aucklandban él és informatikusként dolgozik. Zoltán orvos, pszichiáter és Ausztráliában, Sydney városában telepedett le. A legkisebb Zsadányi fiú, Tibor pedig idegenforgalmi menedzsernek tanult, és ma saját vállalkozása van. Turisztikai ügynökségében mintegy 850-en dolgoznak, a világ minden tájára szerveznek utakat. Érdekes még megjegyezni, hogy mindhárom fiú zeneiskolát is végzett, hegedűn, oboán és fuvolán is játszanak, de nem lett belőlük hivatásos zenész, más életpályát választottak.

Végül, de nem utolsósorban érdemes még megemlíteni – a szülőföldhöz való vonzódás jegyében –, hogy a kishegyesi származású, de évtizedek óta a Dél-afrikai Köztársaságban élő hegedűművész a saját hangszereiből adományozott. 2013-ban hat hegedűvel ajándékozta meg a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskolát, valamint egy kisebb könyvtárnyi kottát is az iskolának ajándékozott, így adva át valamit, és így segítve a szülőföldön felnövőben lévő tehetségeknek. 2016-ban a kishegyesi Szent Anna-templomban is megünnepelték aranylakodalmukat feleségével, Jelenával. Tavaly pedig Új-Zélandon megszületett az első dédunokájuk is.